A Sors, vagy az Isten kemény leckéket adott nekem, amiket - úgy érzem- kevés ember viselt volna el. Sok gazember között mégis olyan barátok vettek mindig körül, akik „megmentettek” a végső elkeseredéstől…
    Valamikor régen történt… férjhezmenetelem előtt egy híres-neves iskolában dolgoztam. Az igazgató gyermekkoromban tanárom volt, nagyon szerettük, de később, amikor egy másik iskolában igazgató lett, inni kezdett. „Kutyaharapást szőrével kell gyógyítani „ – mondogatta, így aztán józanul sose lehetett látni. Nem sokáig kellett elviselni, mert születtek a gyerekeim sorban, így mire visszamentem gyesről dolgozni, már másik igazgató került a helyébe.
    A férjem korábban végzett a munkahelyén, így mindig elém jött, az igazgató pedig odáig volt, milyen fantasztikus srác, mennyit törődik a családdal, és milyen helyes, csinos férfi.
     Aztán egyik nap valami miatt be kellett mennem az igazgató "elvtárshoz". Az ajtó résnyire nyitva volt, így kopogtam, és nyomban be is léptem, majd a döbbenettől becsaptam magam előtt az ajtót. Az igazgatót inflagranti találtam egy másik iskola igazgatójával. Ezért dícsérgette a férjemet is nyakra főre… A nyolcvanas években még nem volt ennyire tolerált a homosexualitás, mint manapság.
   Innentől kezdve pokol lett az életem, pedig semmi rosszat nem tettem. Senkinek nem mondtam el, mit láttam, mégis – valószínűleg attól félt, hogy elpletykálom azt, amit mindenki tudott rajtam kívül, vagyis hogy homokos -  ezért mindent elkövetett, hogy az iskolából kiebrudaljon, de sem a magatartásom, sem a munkám ellen nem tudott kifogást találni. Nem szeretném részletezni, mi mindent elkövetett ellenem, elég, ha annyit mondok: 2,5 évig tartott, és a poklot jártam meg, hiába volt lelkileg mellettem a tantestület. Szólni nem mertek, mert aki szólt, repült… én pedig egy naív huszonéves, három gyermekkel a nyakamban, ráadásul létszámstopp is volt, el sem mehettem onnan. A kedves férjem meg gyáva volt ahhoz, hogy bemosson neki vagy kettőt, inkább csendben eltűrte, hogy a felesége az idegösszeroppanás  küszöbén álljon - ártatlanul. 
    Természetesen pártunk és sza(r)kszervezetünk úgy állt mellettem, mint a szomszéd Józsi bácsi egy liter pálinka és két liter bor után. Azt mondták:  nekik kötelességük az IGAZGATÓ mellett  állni… No én ekkor azon mód kiléptem a sza(r)kszervezetből, ami abban az időben halálos bűnnek számított. Fordultam én (nem támadva, csupán védekezve) az akkori feletteshez, a Városi Tanács Művelődési Osztályához. Hogy nem segítettek? Persze hogy nem, mert hiszen az én igazgatóm volt a Mariska, a Műv.Osztály vezetője meg a Juliska. Teccik érteni?! (Ezt is tudta rajtam kívül mindenki. )
    És akkor jött Rab Nóra újságíró (kísérje áldás a nevét holta után is) , aki megismerve a történetemet elindított egy lavinát. Mintha a Jó Isten vezérelte volna utamba… Első perctől barátok lettünk. Rövid úton rúgatta ki az igazgatót, pedig ez a kommunista rendszerben elképzelhetetlen volt… (No lám csak, mennyit ér, ha az ember újságíró?! )
   Ekkor határoztam el, hogy újságíró leszek. Olyan, mint Nóra. Csak az igazságot írom, a szín tiszta igazságot, és mindig kiállok a gyenge, elesett emberek mellé. Akkor is, ha nekem ebből bármilyen bajom származik! Neveltetésemből adódóan ezt nem volt nehéz megtennem, mert olyannyira az igazmondásra neveltek a szüleim, hogy nekem egész életemben mindig abból volt bajom, hogy vagy hallgattam, vagy ha beszélltem akkor meg csak az igazat. Azt meg kevesen szeretik hallani.
    Jött egy újabb igazgató. Ő nem volt homokos, csak exhibicionista, aki képes volt meztelenre vetkőzni a kolléganők előtt, és természetesen ivott, mint a gödény.
     Jött a rendszerváltásnak nevezett „módszerváltás”. Én még a legelején léptem be – amikor az emberek azt sem tudták, mi fán terem az MDF.  Aztán eltelt kettő év, és jött az első „demokratikusnak” nevezett választás. Igazgató Lacikánk nyalt az MSZP-nek, hiszen  apja, nagybátyja és persze a barátai  mind őskommunisták voltak, de nyalt a liberális bagázsnak is, hiszen sose tudni… Nem igazán szívelte, hogy én MDF-es vagyok, ezért ugyancsak igyekezett ő is megkeseríteni az életemet.
    Ekkor egy huszárvágással megoldottam a dolgot: délután bejelentettem, hogy másnap reggeltől nem dolgozom ott,  munkámat az MDF megyei irodavezetőjeként folytatom tovább. Hetekig rettegett, hogy vajon miért mentem el ilyen hírtelen, nem teszek-e keresztbe neki. El kellett engednie, mert az MDF azonnali áthelyezéssel kérte az ottani munkaviszonyom megszüntetését.
    Rabb Nórával tartottam a kapcsolatot. Soha nem hallgattam rádiót, ám az egyik reggel az ágyból felkelve azonnal a rádióhoz mentem, mint akit zavartak és bekapcsoltam. Az első hang, ami bejött, arról adott értesítést, hogy meghalt Rab Nóra… és mintha a saját szavaimat – amiket mindig mondtam Vele kapcsolatban – mintha leírta volna valaki. Szó szerint azt mondták a szomorú hírben. Döbbenetes volt… Mintha Ő maga üzent volna nekem...  És az is döbbenetes, hogy  Nóra  meghalt, de a szellemét – úgy érzem, - itt hagyta nekem. 
     Az MDF-et mádtam eleinte, boldog voltam, hogy részese lehetek a rendszerváltásnak. Hihetetlen munkát végeztem, nem csak a városban, de a megyében is. Közvetlen főnököm a mindenkori pártigazgató, a főkönyvelő, és az országos főszervező voltak. Hozzájuk tartozott az apparátus: megyei irodavezetők, választókörzeti szervezők, adminisztrátorok, stb…A politikusoknak SEMMI köze nem volt hozzánk, mi csak segítettük a munkájukat.
    Annyira élveztem a munkát, hogy az országban az én megyémben lett a legtöbb szervezet. Nem csak a  főnökeim szerettek (elismerem, nagyon kivételeztek velem a szó jó értelmében), de a szervezetek is, akiket én hoztam létre, emiatt hallgattak is rám. No meg azért is, mert az általunk megválasztott politikusok az első hónap után vérszemet kaptak, és elindult a kommunista rendszert meghazudtoló szabadrablás.  Mi ezt belülről láttuk! Név szerint el tudjuk mondani, melyik politikus mit és mennyit lopott, hány kurvát tartott, kik voltak azok… Ha mesélnénk, a feleségek nagyon megdöbbennének, hogy hőn szeretett, és hűségesnek hitt férjeik mekkora szemetek voltak... Ittak-dorbézoltak…kurvákat tartottak.  
     Egyszóval szem és fűltanúk lettünk. Már nem imádtam az MDF-et, mert a politikusok miatt szégyenkeztünk, és – mert  hamar rá kellett jönnünk, hogy ez a rendszerváltásnak tartott izé, az nem az, amit mi szerettünk volna! Engem mindez arra ösztökélt, hogy helyettük segítsek az embereknek. 
    Közben a lakhelyemen – egy 106 lakásos társasházban laktam – közös képviselőséget is vállaltam (még jóval az MDF-előtt), ahol súlyos ezreket pereltem vissza a lakóknak (pedig nem vagyok jogász), sokszor úgy, hogy ők nem is tudtak róla. Egyszer csak beállítottam hozzájuk, hogy hoztam egy kis pénzt… néhány esetben egy kocsi árát, amit tudtuk nélkül az építőipari vállalattól visszapereltem nekik. Ki ne szeretett volna ezért? Tehát már korábban is meg volt bennem a másokért tenni akarás, csak úgy, önzetlenül.
    Ezt csak azért írtam le, mert ahol megfordultam, mindenhol a korrupciót, a szennyet, a mocskosságokat tapasztaltam a felső vezetésekben, a politikusoknál, és az MDF-ben is EZT VÁRTÁK EL TŐLÜNK A POLITIKUSOK, akik nem voltak hajlandóak tudomásul venni, hogy nekünk nem főnökeink!  Ahogyan azt sem, hogy mivel tartoznak azoknak az embereknek, akik megválasztották őket. Előfordult, hogy ki akartak rúgatni bennünket, mert nem voltunk hajlandóak éjszakába nyúló dorbézolásaikon részt venni! 
     Én meg csak azért is, még nagyobb erővel segítettem - helyettük - az egyszerű embereket. Persze ez kihatott a családi életemre is, és elindult megint a pokol…
     Jött a középső lányomnak az életmentő műtéte. Se pénz, se lelki támasz… mert éppen ekkor (szinte napra pontosan ) tönkre ment a házasságom. Vagyis rosszul mondom: a tökéletes, csodálatos, példaképnek emlegetett házasságom romokban hevert. Kiderült a férjemről, hogy amíg velem enyeleg minta férjként, közben több mint egy éve viszonya van egy rusnya, öreg, vasúti takarító nővel. (a férjemnek több diplomája van, az utolsót még a mellék kereseteimből én finanszíroztam…)
   21 év házasság után váltam én, aki a mai napig hisz a házasság szentségében, és a sírig tartó szeretetben. Egy évig tartó herce-hurca után ott maradtam a három gyerekkel egyedül úgy, hogy további egy évig a férjem is ott lakott. Na ezt nem kívánom a kutyának sem... A gyerek műtétére egy forintot sem adott... sőt... még elvett, de ez egy másik történet. Végül sikerült eladni a lakást, és külön költözni.
     Negyedik emeleten laktunk, negyedikre költöztem, lift nélkül. Bútorokat pakolni le, majd fel a kocsira (egy hat szobás lakásból), majd onnan ismét le és fel a negyedikre, három vézna kislánnyal, akik közül az egyik súlyos beteg volt, még alig túl az életmentő műtéten, s aki egy kilót sem cipelhetett, meg egy fiatal, vézna fiúcskával a szomszédból. Ennél szívszorítóbb látványt elképzelni azóta sem tudok… A kezeim háromszorosára dagadtak és nem tudtam összezárni még az ujjaimat sem két hétig.
     De a munkahelyemen a feletteseim nagyon-nagyon szerettek. És persze a kollégák is, akik közül az egyik éppen ekkor  került a miskolci MDF-be, és akivel olyan barátok lettünk, amilyen a világon kevés van. Pedig ő férfi én meg nő vagyok. Azóta szentül hiszek abban, hogy lehet férfi és nő között igaz barátság. Ha Ő nincs, én sem vagyok már … 
     Volt, hogy álltam a 4. emelet ablakában, hogy most van itt az elég. És megcsörrent a telefon, az utolsó lépés előtt győzött bennem az anyai érzés, hogy éjszaka ki is hívhatna, csak nincs valami baj a gyerekemmel. De nem, Laci hívott, hogy rossz érzése van velem kapcsolatban. Nem tévedett, és Miskolcról azonnal kocsiba ült ÉJSZAKA, és  160-nal vezetve rohant hozzám.  A barátságunk kezdete óta MINDEN problémámnál jelen volt, lelki támaszkét, ahogyan a jó eseményeknél is. Ha kellett vídámkodott, hogy felvidítson, ha kellett meghallgatott, és bizalmasabb voltam-vagyok vele, mintha egy papnak gyónnék. (Sőt!) Pedig CSAK BARÁTOK voltunk-vagyunk.
    Amikor sikerült külön költözni, a lányom is gyógyulgatott, még egy hónap sem telt el az új lakásban, a nagyobbik lányom szoláriumban (ahová bőrgyógyász orvos küldte) súlyosan megégett, a testének a 33 %-a.  Fél év kórház és kezelés... azt hittem beleroppanok. Csodaszép lányaim vannak (nem elfogultság, hiszen többen ismeritek őket).
Aztán jött egy hét, amikor azt hittem, vége a sok bajnak, ám a nagyobbik lányom ismét kórházba került, tüdővérzés gyanúval…
   Közben azért volt szalagavató, ballagás, diploma, eljegyzés, esküvő, mindez ( jó és rossz) kb három év leforgása alatt, hiszen három gyerek van, kevés korkülönbséggel. És persze mindent egyedül kellett megoldanom.
    A három éven belül még folytatódtak a rémtörténetek. A nagylányom babát várva karambolozott – nem is tudom, hogyan maradt életben… aztán leállt a veseműködése. Egy éjszaka alatt kétszer műtötték…
   A munkahelyemen –az MDF-ben - pedig tovább folyt a dorbézolás. A kollégám példát véve leginkább a helyi politikusokról (de országosan is ez ment) szinte be sem járt dolgozni, helyette is én csináltam a munkákat. Ha mégis bejött, bűzlött az iroda a pálinka szagtól, vagy éppen  a másik irodában a kanapén élvezkedett az éppen soros szeretőjével, miközben a feleség tőlem tudakolta, hol lehet a férje. Az irodában kikapcsolták a telefont, a számlák nem voltak kifizetve, mert az ellátmányt felvette, de el is süllyesztette azon mód. Végül elbocsájtották, de úgy, hogy a kifizetetlen számlák ott maradtak. A Központ pedig azt mondta: „Veszett több is Mohácson”.
    Így aztán – hogy az MDF működjön a megyében, én igyekeztem előteremteni az iroda költségeire a pénzt. A szervezetek többsége látta ezt, sajnáltak, és szerettek nagyon. Csodálatos baráti érzéssel! ( Az ő szeretetük életre szóló csodás emlék.) Különben nem bírtam volna mindezt végig csinálni. Elmenni máshova dolgozni nehéz lett volna, mert itt már érvényesült az , hogy ki milyen pártnak a tagja. Én pedig nem csak tagja, de dolgozója is voltam egy olyan pártnak, amely az első egy hónap után kezdte elveszíteni az emberek bizalmát, és ez egyre süllyedt…
    3-4 hónap alatt előteremtettem annyi pénzt, hogy ki tudtam fizetni az iroda adósságait. (A Központ nem törődött vele, a megyei politikai vezetés még úgysem…, pedig az ő kötelességük lett volna mindez. ) Ekkor ismét felvettek egy embert az irodába, aki büntetett előéletű volt, és  azonnal zsebre vágta ismét az ellátmányt. Milliós adósságokkal rendelkezett, ami miatt zaklatták az irodát ( MATÁV, TÁVHŐ, TITÁSZ, stb). Két hónap mulva jött a választás. Az MDF csúfosan megbukott, a dolgozók nagy részét elbocsátották, ezt a fickót is, de hagyott maga után fél milliós ellopott adósságot, amire megint csak azt mondták a feletteseink: Veszett több is Mohácson.  Ám az adósságot valakinek ismét elő kellett teremteni… az én voltam megint, pedig nem én vettem el azt a pénzt, de én maradtam dolgozóként egyedül, és elvárták, hogy az iroda működjön, ám az, hogy miből, senkit nem érdekelt.
     Másod-harmad állást vállaltam, tanítottam az újságíró iskolában, ekkor már javában működött a FÚSZ, és vezettem azt. A FÚSZ-ban végzett munkámért soha egyetlen egyszer sem vettem fel a fizetésemet, pedig az Alapszabályban benne van, hogy azt fel kell vennem.

folytatom…