Lassan érve, kúszik a nap láthatár szélére,
Óriás korongját ölti kéklő peremére.
Hová nézek érkezésed, érzem áhítozva
bolond szívem hevesen ver, lüktetve dobogva.

Elhalkulnak a sóhajok, elnémul a dallam,
nem csaponghat így a lélek mámorító dalban.
Éj köntösén nyiladozott fél tenyérnyi résen,
nehezedő szempillákkal vissza tekint éppen.

Vérben fürdőzik alkonyban utolsót mártózva,
mintha bíborban izzana, mielőtt kihunyna.
Majd szelíden elköszön, még búcsú csókot lopva,
haldoklóként akiben egy végsőt mosolyogna.

Nyüzsgésből az elevenség szűnik, eliramlik,
testéből szökik az erő lankad, lehanyatlik,
Kinyújtózik, talajra hull nagyot döngve zuhan,
fűszál hajlong, siratgatja, pajkos szellő suhan.

Így maradok egyedül, és büszke méltóságom,
hold ezüstjébe öltözve érkezésed várom.
Felnézek a végtelenbe, hol kacagva csacsog,
arcod égre rajzolgatva csillagsereg ragyog.

Ugye eljössz? Mondd hogy igen, s nem várlak hiába!
Neved ezerszer suttogom, foglalom imába!
Még rebegem harmat lep be hideg hűvösséggel,
reménykedem, csillansz bennem kristály üdvösséggel.

Mondd hogy leszel, maradsz örök, az ki megigézett,
legyél vágyaimból fakadt legédesebb végzet!
Rügyből fogant lombkorona mely kiteljesedve,
megújuló kikeletben terebélyesedve.

Ha majd valósággá lesz, a legmerészebb álmom,
szivárványhárfán kísérve zsongó angyal kánon.
Hozzád szól e vallomásom, éneklem, követlek,
árnyékodként földet fedve, örökké szeretlek.