Egy kiállítás képei között

Az égen már kinyílt az újhold lótusza,
tejfehér ködben alszik most Hollandia,
kinek sikerül ma hajnalt álmodnia.
Mindig hazatér a Tékozló, vad fiú,
atyja átöleli, Istene szigorú,
a megtört szem, a ráncerdő rá a tanú.
Sötét, fekete és homályos a háttér,
ám fénye, melege századunkig átér,
egy őszinte portréba minden belefér.
Emitt egy fehér folt, amott egy lehelet,
doktorok boncolnak holt-merev tetemet,
az ember majd mindent, mindenkit eltemet.
Mélybarna bánatban fürdik az aranykor,
a festő sapkáján csak pár ősz szál és por,
mint hogyha ő sem született volna jókor.
A távoli tengerről sodródó gályák
kávét, főszert hoznak, a koldusok várják
hiába, csorgatnak csatornák alamizsnát.
Az ébredő Tőke Őt is kifosztotta,
ez a mindenkori tőzsde joga, dolga,
a Pénz lesz az Úr, és a Zseni csak szolga.
Mindezért pár gulden, elmarad a pompa,
tramplin is gyönyörű, pancsoló Saskia
hiába mosolyok, meg kell majd halnia.
Öregen, betegen, világtól feledve,
mindent elveszített, mit kapott helyette,
adósság mögötte, sírgödör előtte.
Rajzok, festmények és mesteri rézkarcok,
az őrjárat lelassul, épp hogy csak cammog,
lassan tovább megy, hogy találjon egy vackot. 
Az aggkornak végén már oly kevés a fény,
fogy a fehér szín a Teremtő ecsetjén,
üres az erszény, a remény is vérszegény. 
Beszűkült távlatok, alacsony plafonok,
lázadó sorok közt magamban tallózok,
csodálom az embert, az örök Rembrandtot.

2014. 10. 31.