Rég összedőlt az állomás,
beton peronja mállik,
csupán néhány vagon
hevert rozsdásan parlagon.
Rendesen ette az enyészet,
gondoltam egy merészet,
s felmásztam a kupéba,
köröttem minden néma,
csak a szél fütyülte dallamát
a kitört abalakokon át.

Szegény árva vagon,
azt hitte zöld útja vagyon,
hogy a kalauz fújta sípját,
s megteheti végső útját.
Megindult lassan,
kinját rikoltva a világba,
a kerék nem moccant, hiába
bár volt benne még erő,
merő badarság volt azt hinnie,
hogy e helyről el lehet mennie.

Még egy sikoltás, mozdult a kerék,
s elengedte a kocsit a fék.
Rozsdás sínek zokogtak, csikorogtak,
miközben benn a padlók nyikorogtak.
Vak szemafor nem jelzett pirosat,
észre sem vette, hogy jön egy vonat.
Én meg csak ültem a kiberhelt ülésen,
nem szálltam le, hisz nem voltam ébren.

Most már ezerrel száguld a vonat,
sorra hagyja el az állomásokat,
egyszer csak a felhők között kattog,
soha nem hallottam ily kellemes hangot.
Angyalok ittak rá égi áldomást,
mikor elérte a végállomást!