Most újra álmodom tavaszom, nyaram,
az emlékekkel, magamat és arcom
a nap elé tartom, és őszi dallam
libben át a szívemen, úgy hallgatom,
mintha a szélben egy bús szimfónia
az én édenemtől is búcsút mondana.

Zörgő kórók, hervatag virágok
magányos sétákon csendes társaim,
végről velük hiába diskurálok,
költözik belőlük az élet, a szín.
Az elkorhadt hintaágy, öreg asztal,
idekinn engem semmi nem marasztal.

Mert vénülünk mi megállíthatatlan,
döntöttek rólunk távoli ciklonok,
ha tetszik, ha nem, immár november van,
de ökörnyál arcomon csókot hagyott.
Szilánkokban az ég tükre felettem,
romokban hever kedves, régi kertem.

Még gyűlik szemembe a megmaradt fény,
hogy melegítsen az élet peremén.

2014. decem