Átölelt a tenger.
Nem karokkal, hanem a világ előtti csenddel, azzal a mély, kék lélegzettel, miből egyszer a hajnal is megszületett.

Lehunyt szemhéjam alatt lassan eloldódtak a partok.
Nevem kaviccsá lett, a múltam homokká porlott,
minden kimondott fájdalmam letisztult,
s a hullámok ősi nyelvén beszélt.

A víz nem szólt.
Mégis értettem.
Minden fodra, minden habja,
a szívem romjai fölött csapott össze.

Ott, ahol az ég lehajolt megcsókolni a vizet,
az idő letérdelt.
Nem számolta többé az éveket,
csak a szeretet lassú hullámverését.

Átölelt a tenger.
S én egyszerre lettem ,kagyló, csillag,
eső, madár, s egy sóízű ima a Teremtő tenyerén.
Nem kértem semmit.

Mert aki egyszer belehallgatott a mélység szívverésébe,
az tudja, hogy minden hiány, egy hazafelé induló hullám.

Most már bennem zúg a víz végtelensége.
Ha sírok, a tenger könnyeit sírom.
Ha nevetek, a nap ezernyi arany mosolya csillan fel bennem is.
S majd egyszer mikor az utolsó alkonyom csendesen lehunyja szemét, nem félek majd.

Csak elindulok arra a végtelen kékségre,
ahol minden hullám egy kimondatlan szeretet,
minden fény egy hazataláló lélek,
és minden ölelés ugyanabból az örök tengerből születik.
Mert a tenger soha nem engedi el azt, akit egyszer igazán átölelt.