A por nem hagy nyomot az úton
lópaták dobogása a mélybe dübörög,
hőseinkre nagy elődeinkre emlékezzünk
így valahogy márciusban mikor eső csöpög.

Hangtalan de tüzes lángokban csipkebokor
lobogó gyásza hamuvá enyészik porlad,
füves csatamezők gyökerei itta a vért
zászlók a dobok peregtek csengett kard.

Majd por, por és újra csak por Csillagok
hol suttogó hangú eső szitált majd a szél,
nemzeti színű fonalból szőtte sors fonalát
magány némaság – fű már harmattól fehér.

Szabadságért küzd kit vérétől csapoltak
majd a sápadt kéz szövetségest keres,
egyedül képtelen birkózni Magyarral
sok áruló aki rangért pénzért erre képes.

Álmodott szabadság költőjét siratja ki halott,
versek üvegcsarnokában hullt le egy Csillag,
mikor Magyar feltámadás épp felkapaszkodott,
kígyó nyakát már, hogy erősen bátran tapostad,
míg a fenevad - de sok mártírt vért kívánt,
így veszítette egy nemzet majd gyászolta fiai legjavát.

Édes Hazám hol vannak az okos bölcselők,
hol vannak bátor fiaid a nem megosztottak,
kik kellenének – és az igaz tiszta vezetők,
de a csönd riadtan búvik szerény és hallgatag.

A csönd álom függönyét lebbenti lágyan
halott költőnek hallod suttogó szavát,
gondolatai elszórt üvegcserepein taposva
idézzük most föl sok igaz szép gondolatát.

Varga István.Barcs.