Egyszer az időnek meg kellett állni,
nem tudott már tovább szállni.

A saját fogságába esett,
egy vekkerből, mi nem járt,
csak kifelé lesett.

Megtanulta, mi az csak várni,
s egy órásüzlet kirakatában tétlenül állni.

Az utcán sem történt semmi,
hisz állt az idő,
ott sem haladt senki.

Az üzletben is síri csend volt,
egyetlen egy óra sem szólt.

Egyszer aztán a semmiből,
egy kis pillangó tűnt fel,
az idő örült,
végre egy jó jel.

A kirakatban szabadon szálldosott,
mint ahogy az idő szokott.
Nagy bátran a vekkerre leszállt,
s egy vékony láncot hozott,
mit egy zsebórától lopott.

Odaszólt a fogvatartott időnek.
Látom idő, hogy csapdába estél,
s itt kell állni,
majd én magamhoz láncollak,
most már úgy fogsz szállni.

Azóta a bátor kis pillangó és az idő
kettesben együtt mindenen át csak száll,
újra indult az élet az utcán is,
sokkal jobb, mintha áll.

Sokszor megállítanánk,
visszafordítanánk mi is,
hogy ne szálljon,
s így életünkben a rossz ne jöjjön, megálljon.

De megállna, nem jönne a szép s a jó is, hidd el,
így hát, Te bátor kis pillangó, inkább ezt az órát,
hadd szálljon az idő, vidd el.

TM