Egy éves lettél drága kicsi Hanna, Katarína,
te vagy a családunk boldogsága!
Szüleid féltőn nevelnek,
neked adják minden szeretetüket.
Ha ránk mosolyogsz, elolvadunk,
amit lehet, neked mindent megadunk.
Nőjj nagyra te édes, kicsi lány,
életed legyen boldog,
semmiben ne szenvedj hiányt!
Egészség, bőség, szeretet kísérje utadat,

Éjszaka csendes ölén
szíved még félt,
elszállt oly sok szépnek hitt remény,
végtelen a csend,
a fiad az égbe ment!
Szíveden gyógyíthatatlan sebet ejtett
a kegyetlen idő,
erre nincs gyógyír, csak a múló idő!
Most még észveszejtve rovod az utcák sorát,
nem találva helyed e planétán.
Megzavarodott az ész,
lábad csak megy,

Nyílnak az akácfa virágok,
sok kis bogárka döngicsél rajtuk.
Méhecskék gyűjtik a virágport,
dolgoznak ők sokat,
virágporból mézet varázsolnak!
Illatuk bódító csoda,
fürtjei, mint a menyasszony csokra.
Illatát messzire viszi a tavaszi szél,
a kis pillangó is róla mesél.
Látványa oly gyönyörű,
ha nézzük, arcunk csupa derű.

Szeretlek, kedvesem,
érted mindent megteszek, édesem!
Szemed tüzében elvesztem,
mézédes csókod ízleltem!
Két karod lágyan átölelt engem,
nem engedsz el soha többé,
én úgy éreztem!
Szívemet a szívedre tettem,
oly boldog voltál velem.
Összebújtunk, mint két hófehér galamb,
nem számított, mit hoz a holnap.
Tudtuk,

Ha jő az est,
hát jöjj velem,
jöjj velem egy álomvilágba,
hol elmúlik lelkünk fájdalma,
hol nem számít semmi,
csak az,
hogy boldogok tudjunk lenni!
Jöjj velem, és légy velem boldog,
szeressünk, hisz az oly jó dolog!
Veled oly boldog vagyok,
ha látom, a szemed ragyog,
féltőn ölel a két karod!
Édes csókod a számon,

Veled elmennék a világ végéig,
lelógatnánk beteg lábainkat,
boldogan ölelnélek, csókolnálak,
elfelejtenénk mindazt, ami bánt,
mindazt, ami fáj!
Csak Te és Én,
megszűnne körülöttünk minden,
egymás boldogsága
a fontos nekünk,
más nem!
Már nem vagyunk húszévesek,
életünk nagyrészét már leéltük,
sok mindent átéltünk,

Még várok egy halk, csendes szóra,
egy szívhez szóló, reményt adó szóra,
melytől a gond elszáll,
s a sötét felhő is eltűnik,
mely felettünk a csendre vár,
majd gyorsan továbbáll!
Kitisztul az ég,
és a tavaszi napsugár elhozza
a tiszta, ragyogó fényt,
és a fájó szív megbékél.
Tavaszi virágok illatát hozza

Emlékszel még,
mikor kezem a kezedbe tettem?
Nem szóltál,
némán lehellet finoman megszorítottál!
Emlékszel még?
Ültünk a templomi csendben,
s a jó Isten minket magához ölelt
gyöngéden.
Gyönyörűszép emlék,
mit soha nem felednék.
Én emlékszem még!
Ugye, Te is emlékszel még?
Örökre szívemben él!

2024. április 7.

Nekem Te vagy
a tavaszi szellő, mely arcomat simogatja,
és forró csókot ad ajkamra.
Nekem Te vagy
a tavasz minden virága,
mely illatát ontja,
s a szívemet, lelkemet magához vonzza!
Nekem Te vagy HIT,
hinni benned,
hogy nincs minden veszve!
Nekem Te vagy
a REMÉNY,
és így a holnap is oly sokat igér!
Nekem Te vagy

Kék ibolya
szerényen megbújik a bokor alján,
törékeny szirma mosolyogva néz ránk.
Színe csodás, elvarázsol,
nézem csendben, szerénysége
magához láncol!
Oly szép a színed,
csodás a formád,
elvarázsolod, akárki lát!

2024. április 3.

Itt a gyönyörű, szép tavasz,
bár huncut,
és sok tréfát űz velünk a kis ravasz!
Virágba borultak a fák,
a réten sok-sok virág,
illatukkal teli a lég,
messzire viszi a lágy
tavaszi szél!
Ó, szép tavasz, úgy vártunk már,
vágytunk a nap simogató sugarára,
a meleg nappalokra,
a szerelmes, tavaszi éjszakákra!

Szívemben zakatol,
lüktet a vér,
nehezen bírja e gyors áramlást
a koszorúér!
Imám száll az égre fel,
segíts engem meg,
édes Istenem!
Oly kevéske e földi lét,
egy perc, és véget ér!
E porhüvely, melybe lelkem bezártad,
repülni szeretne,
repülni utánad.
Mint két szerelmes gerlepár,
akik szerelem ittasan ma

Megfakult árnyak sokasága
üldöz éjjelente szüntelen,
ha nem ölelsz át kedvesem gyöngéden!
A fájdalom testemet darabokra tépi szét,
mégis, ha veled vagyok
minden olyan szép.
Lelkem izzó tüze még ég,
minden percben szépet remél,
ugye, te is érzed, ha érintem a kezed!
Majd ha eltűnik fejünk fölül a sötét,
vészjósló árnyak serege,

Múlik a nap, nap után,
múlik az éjszaka, éjszaka után!
A körforgás meg nem áll,
mióta világ a világ!
Fúj a márciusi szél,
elfújja álmaim lidércét,
s a reggel még szép napot ígér.
Nyíló virágok illata száll,
oly friss, oly üde,
mint a rügyet bontó fák hegyén
a hajnali harmat első cseppje.
A tavasz már itt van köztünk,

Szívemben reszket a magány,
kitörni onnan oly régen vágy.
A fájdalom, mely elkisér, ragaszkodik
hozzám mindenképp, pedig jó lenne pár
fájdalommentes tél, tavasz
vagy nyár.
Hiába minden,
testem nem szabadul,
lelkemben ádáz csata dúl,
s majd, ha véget ér e földi út,
lelkem is felszabadul!
Elszáll egy szebb világba,

Millió gondolat kavarog bennem,
mi lenne helyes,
mit kéne tennem!
A fájdalom, mely oly régóta velem tart
utamon,
nem hagy el, pedig úgy érzem, már-már
untatom!
Összeszorított szívvel tűröm a fájdalmat,
hiszem, hogy életem még valami széppel
kápótolhat!
Szívem még tűri a fájdalmakat,
és reméli,

Angyalként szálltál a földre, kedvesem,
s én azonnal beléd szerettem!
Szerelmem, én rád oly sokat vártam,
s oly sokszor a szívemet neked kitártam!
Mikor végre eljöttél,
rohantam karodba,
s te magadhoz öleltél!
Testünk aranyszálként fonódott össze,
szerelmünk így lett beteljesülve!
Én édes szerelmem, vágyunk nem szűnik

Tavaszi szél játszik a barackfa illatos,
halványrózsaszín virágainak törékeny szirmaival.
Virágszirmok sokasága, mint télen a hópihék, szállnak,
s a tavaszi szellővel egy csodálatos keringőt járnak!
Így táncoltál bele a életembe
egy tavaszi napon,
s a múzsám lettél egy szivárvány színekben
pompázó délutánon!
Bár plátói e szerelem,