Sánta lábán félretaposott cipő,
karcos szemüvegén nyomot hagyott az idő,
kopott kabátja vállát húzza,
látszik az élet ütötte, rúgta.

Mosolyog, ha hozzá szólnak,
hálás minden kedves szónak,
megkérdezi, mit segíthet,
viccet mesél, megnevettet.

Fürgén szedi lábát az idő,
repülnek a hónapok,
oly gyorsan lesznek
holnapból tegnapok.

Az öröklét ígérete
megbocsájtja sietségét,
letörli homlokáról
gyöngyöt hozó verejtékét.

Az emlékek takarója
már rongyosra szakadt,
a régi tűz is kialudt,
hűlt hamu maradt.

Pók szövi ezüst hálóját,
denevér lóg az ereszen,
kutyák ugatnak az udvaron,
én a holdat kémlelem.

Rám szól egy bagoly,
talán zavarom,
pedig a holdat
biztos nem takarom.

Néha lehull egy csillag,
nyomot hagy az égen,
pillanatra látom,
lélek ül a fényben.

  A függönyök még be voltak húzva, egy kicsi résen keresztül nézte, ahogy a zsúfolásig megtelt nézőtéren beszélgetnek, helyezkednek, mindenki keresi a legjobb rálátást a színpadra. Julie izgult, szinte az egész város itt volt. Pisszegtek neki, hogy foglalja el helyét, gyorsan leült a karosszékbe, kezébe vette a hímzőrámát, és elhúzták a függönyöket.

Már a sarkon járt a tavasz,
de megtorpant hirtelen,
mert ott állt még a tél
erősen, hidegen.

Pedig úgy vártam,
hisz megmutatta magát,
pár napig fogasra került
a vastag télikabát.

Hol vannak az orgonaillatú esték,
a langyos eső áztatta föld,
bimbók és nyíló virágok,
az üde, ébredő zöld?

Ha bántottak, csak sírj,
engedd ki könnyedet,
ne hagyd, hogy mérgezze
sokáig lelkedet.

Ne fájjon a szív,
ne gyötörjön hát,
ha igaztalanul
ér téged a vád.

Rázd le, mint télen
válladról a havat,
hiszen ezek úgyis
csak a buta szavak.

Morcosan keltem reggel,
visszahúzott az ágy,
de menni kell, szólt vekker,
kelj hát, mire vársz?

Nem tartott soká a kávé,
adta a lendületet,
még éppen utolértem 
a menekülő szürkületet.

Ücsörögtek a rigók,
pillanatra megálltam,
velem együtt milliók 
csinálják ezt utánam.

Járta a környéket,
keresett, kutatott,
morgott, ha ránéztek,
vagy hangosan ugatott.
Félt, mert bántották,
ütötték és rúgták,
nem simogatták soha
a gubancos bundát.
Harcolt az ételért,
küzdött az életért,
szenvedett az el sem
követett bűnökért.
Ebben a rideg,
keserű világban,
langyos nappalon,

Hol vannak a gyökereink,
oly messzire nyúlnak,
van számunkra üzenete 
ennek a régmúltnak?

Tanulunk a hibákból,
okos józanságot,
vagy kergetjük továbbra is 
a múló délibábot?

Évszázadok kerekét
meddig forgatjuk,
rongyos az ülepünk,
meddig titkoljuk?

Bandukolt a poros úton,
kalapját szemébe húzta,
ősz haja a vállát verte,
hova tart, maga sem tudta.

Soha nem volt otthona,
mindig az erdőt járta,
talán hazatért volna,
de senki nem várta.

Lassan ment így tétován,
görbe hátát nap perzselte,
ballagott megfáradtan,
rézfokossal a kezébe'.

Mély nyomokat hagy
ráncainkban az idő,
elkopik, mint lábon
a vékony talpú cipő.

Hova száll, hova fut
oly gyorsan az élet,
néha már lemarad,
kifullad a lélek.

Sarkunkban ott liheg,
majd elhalkul az ének,
ha utolér és átkarol,
vége a mesének.

Elballagott mellettem az idő,
hozta mélyülő ráncait,
kezembe rakta emlékeit,
rég elfeledett koloncait.

Már másként látom azt a kort,
másként élném, ha tehetném,
az álmokat csak álmodnám,
de már nem kergetném.

A rozsdás kertkaput
magam után bezártam,
elrepülő ifjúságom
mögöttem hagytam, lezártam.

Egy gyertya a múltba repít,
itt állok a sírodnál,
látom magam gyermekként,
felém kezet nyújtottál.

Védőn hajoltál fölém,
járni tanítottál, óvtál,
bátortalan lépteimnél
a támaszom voltál.

Örökké hálás vagyok neked
mindenért, amit kaptam,
összeszorul a szívem attól,
hogy vissza semmit nem adtam.

Ültünk a zöldre festett padon,
hallgattuk a lombsusogást,
kezed a kezembe fűzted,
éreztem a szívdobogást.

Álmodoztunk a jövőről
madárdalos délután,
elringató muzsikával
a lemenő nap bársonyán.

A kopott kicsi padra
egy szívet is karcoltál,
közben egy dallamot
csendesen dúdoltál.

Kortyol egy kis kávét, lassan kevergeti,
eltemetett emlékeit mélyről keresgeti,
mesél a sorsáról, én csak hallgatom,
érzem, hogy szívében mennyi a fájdalom.

Volt ő boldog is, valamikor régen,
szaladt pillangó után, vadvirágos réten,
de ennek az ideje rövidre volt szabva,
itt hagyta mindenki, anyja és az apja.

Búcsúztam tőled, amikor elmentél,
mosolyogva integettem,
de könnyeimet nem láthattad,
mert előled elrejtettem.

Átsírtam a délutánt és éjjelt,
sajgott a szívem utánad,
csak azt reméltem, megtalálod
az utat, ami a vágyad.

Késő délután jártam arra,
a nap sugara búcsúzott,
egy padon ültem egyedül,
amikor megszólított.

Kivitte a kiserdőbe
eltemetni a kutyát,
most leült, arra gondolt,
mond érte egy imát.

Megérdemli, jó barát volt,
sok évig a társa,
ő volt, aki minden este
úgy haza várta.

Legyen szíved mindig tiszta,
ne hagyja el hazug szó a szádat,
de soha ne hajts fejet akkor,
ha szidnak, vagy ha bántnak.

Tegyél jót, ha tudsz, mindenkivel,
ne nézd, hogy érdemes-e rá,
ne bánkódj, ha hálát nem kapsz,
miatta ne válj szomorúvá.