Mese loccsan nyári égen,
pipacs tenger közepében,
kacagása cinóberszív,

Hajnalpírja gyermekálom,
lélekbe mart szörnyeteg,
virágszirmos karneválon

Ez a történet teljes egészében kitalált. Mindennemű hasonlóság a szereplőkkel vagy a helyszínnel csak a véletlen műve.

Szomorú a szellő
pihe puha lépte,
tekervényes rajza,
szép szemű emléke.

Hej, nagy átok csipkelélek,
fergeteges hahota,
sértődékeny kis mimóza,

Látom magam a csendben,
szürkeségbe olvad hangom,
elvitte a szél kedvem,
már senkire nem haragszom.

Határban fütyül a táltos,
körötte habzik a lég,
vágtázva hajtják az álmok,
kíváncsi, karcsú a még.

Csipkelődő fura kamasz,
csitri lányka, ez a tavasz,
habot fúj a szél bodrára,
fittyet hány, tél haragjára.

Hív a hangod,
hív a zene,
dallam szárnyán
repít a szél.

Tündér táncol kint a réten,
tüllfátylába kap a szél,
nem is szél az, röpke szellő,
pajkossága csibészség.

Rezgő szirom,
kocsonyás pír,
nincs oltalom,
ki mennyit bír.

Csintalan és csalafinta,
a Tavasznak ez a titka,
táncot jár a mezők felett,
Télnek int egy búcsú jelet.

Napsugárral fest csodásat,
patak parti malomházat,
piros cserép, roppanó csók,
aranyfonállal szövő pók.

Hatalma van, érzi ezt Ő,
kezében a varázserő,
bolondozva teremt újat,
a hideg, föld alá bújhat.

Nem akarok verset írni,
egyáltalán nem idilli,
kérdezgetnek lármás hangok:
Az ereid felvágatod?

Vakarékok halott napon,
mélyen ülő maskara,
szemen szúrom magam vakon,
halott agynak mámora.

Kegyelmes az Isten átka,
ne dobj gyufát égő házra,
ne gyilkold, ki úgyis halott,
piszkos gyolcs és fehér lapok.

Terjedelmes vén makréla
fakó kenyér halántéka,
szürkületi roma teknő,
puhára főtt vesevelő.

Csillan a víz és susog a nád,
kiáltást hallok, szél halk szavát,
vihar készül, vagy csendes sikoly
égitest fürdik pirkadatkor.

Éjszaka rég kihunyt, halovány
az árnyék fél, teste oly sovány,
játszik a Nappal egy toronynál,
a fény aranytálcán detonál.