Miért tűrjem el barbárok hatalmát felettem?
Képzetem bolyong, vallató szobáról szobára, -
Gyermek arcokat látok, a félt homályba zárva, 
Megrettent asszonyok, a reményt rejtik előlem.

Smidt Mária gyűjtése nyomán

Oldozz, nyergelj ménes táltos! Sámán járta Fehérváros,
Erdők-mezők héthatárán, Kerka folyó kies partján,
Medvebálvány sötétségén áthatoltam,
Nemlét hátán, fordulóján álom voltam.

Kutyák, ebek holdévadján,
Dög-harmincadján a múltnak,
Vége lesz a vándorútnak.

Motto: Csak életünk öregszik, lelkünk halhatatlan –
A fátyol szétszakad, már nics tovább titok,

(Kasszandra gyermekei)

Az Idő lavinái mit tornyoznak, 
A Kárpátok gyászkoszorúi felett?
Ünnepelni kellene, de nem lehet:
Fogva tartanak az élők és holtak.
Lesz-e gyümölcse a vajúdó kornak?
Amit kárvallottan is elviseltek?
Trianonnak, amit úgy megszenvedtek?

Elliptikumban rohan életem,
Felvillanó direktrixe te vagy,
És űz-hajt minden fordulón szavad
A mind ridegebb, toppant tereken.

Te sem lehetsz szabad, talán soha,
Ha szolgálni nem tudsz? Szolgálni Őt,
Szabadon, áldva mindenek előtt,
Nem is remélve, lesz e valaha,
A gyermeki Hűségnek jutalma –
E szolgálat lehet majd éltetőd,
Ez gyújt dúlt szívedben életerőt,
És a lemondás rejtett hatalma,
Életet ad, árad akár a Nap –
Lelked álma, az ígéret, Te vagy –

Ma Rád gondolok, s hallgatom az éjt:
Az alvóváros dobogó neszét –
Érzem az utcák lágy leheletét –
Titkokra vágyom, csendesen megállok,
Megtudni végre, mit súgnak az álmok.

Hétszer hét év volt az iskolám, -
Az első hétben, – zord magányban,
Vízre írni tudtam éjszaka,
Véstem kőre-fára új imát,
S dacoltam széllel egymagam.

A másodikban, – országút,
Szalagja lett az otthonom,
Csak kóboroltam mostohán,
Gazt kutatva kerestem gombát,
 Út menti árokpartokon.

Jöttem általdöfve – csak harmadnapon,
Nyit ajtót az éjféli telihold.
Csodára vágyva gyermekek születnek,
Nem kérdve a reményt, – hol kóborolt?
És jöttem általdöfve rút szavakkal –
Ajtót mutatva – „Ki vagy Te bolond?”
És mert megölték lelkét a világnak,

Kegyelmes Úr add meg nekünk a mesét,
Tisztán, az Óperencián is túl, -
Hogy ne feledjük atyáink szellemét,
Ha már köröttünk minden porba hull.

Egyetlen holdvilág,
Belengi téli kertem, -
Semmi hír,
Hogy fénye pillád mögül,
Tavasszá fényesedjen, - 

Fáradhatatlan zsongott körülöttem az élet,
Csak ültem helyemen, egy pontra meredten. Tudtam,
Valami történni fog velem az éjben, hiszen én,
Tetszhalottan éltem árván, nem hiába,
Várakoztam. Tudtam, most megnyílik az örvény,
És minden elenyészik. Az ország darabokra hull:
Minden széttöredezve porba terül: Szél tombol,

In memoriam: Erdélyi töredék

Mint a régi freskók ősi templomok falán,
Lappangva mészben, leomló törmelékben,
Tanúink a Hold, a Nap, még minket áldanak,
Ha glóriásan fényük néha feldereng.

(Alba Regale)

Félisten volt – ez a vélekedés:
Az Ókor  küklopsza embert eszik –
Ám, a jóslatokból is kitetszik:
Vélt szörnyektől félt az emberiség.
A görögök? A titkot keresték.
Szétszedték a gondolatot bölcsek,
De a sorsot mégsem ismerték meg –
Hiába bölcselkedtek s szerették,
Keletet és Nyugatot egyaránt?

A költészet nap margójára

Kedves Mester, ha minden úgy történt,
Amint megsejtetted?  Nem nagy eset,
Mondtad: könnyedén visszajár közénk,
Nagyszerű zabolátlan szellemed.