Az érzelmek útvesztőjében szaladsz,
S nem tudod, éppen merre is haladsz,
Körülvesznek hatalmas nagy kőfalak,
Ekkor csődöt mondanak a szavak...
 
Szívedben a fájdalom csak kalapál,
Érzed, hogy belül egyre jobban fáj,
Sorsodat elkerülni nem tudod már,
Fejedben a megoldás motoszkál...
 

Hallgatom a csend lágyan ringó dallamát,
a madarak vidáman daloló hangját.
Tekintetem a telefonomra téved,
és képzeletben úgy felhívnálak Téged.

Vánszorogva ketyeg előre az óra,
hiába várok arra a hívó szóra.
A készülék némán hallgatva elpihen,
álomba merül, hisz nem hajtja semmi sem.

Szív hatalmasat dobban éj tükrén,
oly rémülten levegő után kapkod,
verejtékcseppek hideg tengerén,
fénycsóvát húzva orkánként zeng hangod.
Káprázat selyemköntös tengelyén,
bódítón hat varázstáncban a harcod.
Szenvedély lehelet csókja égető,
imádat csillag ereje éltető.

2017. 05. 21.

Hegyláncok ölének kicsi bölcsője,
adja az éltető élet nagy kincsét,
megírta hazánk összes nagy költője,
országunk Kárpátok fénylő gyöngyszemét.

Duna és Tisza cseppjének veleje,
a tápláló föld termését segíti.
Vetni s aratni népünk nagy ereje,
szentkorona létét ez szentesíti.

/ Gyerekvers /

Gyuszika vidáman tova szambázott,
türelmesen várták őt a pajtások,
bárcsak maradhatott volna még kicsit,
itt is, ott is játszhatott volna picit.

/ Gyerekvers /
 
Játék ,móka és tanulás,
mondod nekünk: - hé, kitartás.
Mesélve regélsz szépeket,
fejleszted képességünket.
 
Kedves szavak az ajkadon,
boldog mosoly az arcokon.
Vidám melletted az élet,
szeretet szívünkbe vésett.
 
Szavak és mondatok szállnak,

Kedvesem, aki szív s lélek éltető,
nyugalom és békesség szigete,
zord valóságban kikelet teremtő,
álmok s vágyak festői ligete.

Cseppet nézd a szemem,
láthatod a lelkem,
cseppet fogd a kezem,
picit párban legyen,

Setesuta őzike
betévedt a kertünkbe,
árvácskákat szaglászta,
a fa kérgét megrágta.

Boldogság lágyan karoljon át,
szeretet simogassa orcád,
legyen részed minden jóban,
egészségben és sok-sok csókban.

Virág kelyhek vidám csacsogása szól,
selymes szirmok között illatfelhő száll.
Mesél fellibbenő régi álmokról,
percek toporognak az idő megáll.

Már vonszolja magát a tél lába,
január havának valósága.
Komor és szürke még a természet,
vajon új ruhát mikor ölthet?

Öreg estében megbújó csoszogás,
hangtalan éjben gondolat suhan,
csillagok közt megannyi bús zokogás,
ártatlan áldozatára zuhan.

Amikor a múlt egy szép nap beköszönt,
hangtalan utakon lépkedek feléd,
az izgatott impulzus elmét elönt,
lelkem elküldi a szeretet jelét.

Kínzó könnycsepp gördül végig arcomon,
magányos éjszaka csókja hideg,
csodás emlék nem segít a harcomban,
így a meggyötört lélek csak piheg.

Végtelen ragyogás árad testemben,
a boldogság fénysugara lelkemben,
véremben szeretet patakja folyik,
szívemből a kis szívedbe áramlik.

Lélek szeretete hatalmas gyémánt,
féltve őrzött szelence fényes éke.
Mint gyengéden átölelő selyempánt,
ez a láthatatlan nyugalom s béke.

/ Szonett /

"Körforgó testén újuló reménnyel,"
körbefonta végtelen birodalmát,
így rendelkezvén újfent leleménnyel,
derűsen fitogtatva nagy hatalmát.