Fürkésző szemeid pazar csillaga,
piruló mosolyt csalogat ajkamra,
pillantásod perzselő érintése,
oly bájosnak látható tekintése.

   A város elhalkuló zaja csapódik az aszfalt rideg valóságához. Ködlepelbe burkolódzó gondolatok szaladgálnak az ember gyászához. A sors kegyetlen identitásának játékán magányosan zsörtölődve, halk lépéssel haladok előre, az idő csoszogásával nem törődve.

Suttogó lelkem édes dallamot játszik,
mint lágyan ringó rózsabimbó burjánzik,
szeretet apró pihéjén öröm látszik,
libbenő szellő kecses táncban hullámzik.

"Kettőnk életét a sors szétzúzta,"
szavak közt töpreng az idő léte,
megbúvó érzést szív mélyére húzta,
fájdalom cseppjei hullnak érte.

Amikor fáradtan lefekszel az ágyadra,
Álommanó mosolyogva ül a válladra,
A kispárnádra fantáziaport szór szerte,
Így összeborulnak pilláid ölelkezve.

Magányos cédrusként tengődve éltél,
szél borzolta fűszál simított némán,
a nyár elhozta, amit titkon kértél,
hisz dolgoztál eleget a témán.

Lelkem ringatja dallamát,
mint rózsabokor bimbóját,
bontakozó szirmok illata,
ajkad selymes varázslata.

Szeretném, ha szeretnél,
Szerelmesen, rám tekintenél,
Fognád a két kis kezem,
Fülembe suttognád a nevem...

Érkezik a mocskos tajtékok hada,
sodró pamacsok már gyülekeznek,
hangjuk dala felszisszenő ballada,
gallyak hajlongva táncot lejtenek.

Tétován suhan képzelet fonala,
átszőni akarja lelked zegzugát,
hajnalhasadás keskeny kis vonala,
szirmok széttárják káprázat kapuját.

Petróleumlámpa pislákol lágyan,
elmélázva, bár néha fel felsercen,
fényes lángja táncot lejt magányában,
tűnődve az időn és elmúlt percen.

Szél borzolja deresedő tincseit,
napsugár barnítja a bőr redőit,
csalafinta mosoly súgja elrejtve,
mit gondolhat s üzen az elme sejtve.

Aroma felhő közeleg,
elindulnak a követek,
nem számít a terep fénye,
csak az áldozat lénye.

Pillantás foglya a magas messzeség,
gondolat suhanva szalad tova,
itt ott néhány apró pici szürkeség,
oly tétován libben valahova.

A festő egy szép nap arra ébred,
festene egy különleges képet,
nagyon erős sugallatot érzett,
így kifeszített vászonhoz lépett.
Fantáziája egyre csak hajtja,
kezében a palettáját tartja,
ujjai közt az ecsete tarka,
így csodás színek táncát láthatja.
Lelkéből az érzés életre kel,
ami alkotásában szerepel,

Az érzelmek útvesztőjében szaladsz,
S nem tudod, éppen merre is haladsz,
Körülvesznek hatalmas nagy kőfalak,
Ekkor csődöt mondanak a szavak...
 
Szívedben a fájdalom csak kalapál,
Érzed, hogy belül egyre jobban fáj,
Sorsodat elkerülni nem tudod már,
Fejedben a megoldás motoszkál...
 

Hallgatom a csend lágyan ringó dallamát,
a madarak vidáman daloló hangját.
Tekintetem a telefonomra téved,
és képzeletben úgy felhívnálak Téged.

Vánszorogva ketyeg előre az óra,
hiába várok arra a hívó szóra.
A készülék némán hallgatva elpihen,
álomba merül, hisz nem hajtja semmi sem.

Szív hatalmasat dobban éj tükrén,
oly rémülten levegő után kapkod,
verejtékcseppek hideg tengerén,
fénycsóvát húzva orkánként zeng hangod.
Káprázat selyemköntös tengelyén,
bódítón hat varázstáncban a harcod.
Szenvedély lehelet csókja égető,
imádat csillag ereje éltető.

2017. 05. 21.