Lehetnél Te az én szép tavaszom,
hogy boldogság fakadjon ajkamon.
Lehetnél a kikelet dalnoka,
mely fülemnek gyönyörű muzsika.

Gördülő percek sietnek a múltban,
pillanat varázsa éli a jelent,
rejtélyes titok a jövő útjában,
öleli át életben a végtelent.

2017.09. 28.

Nehéznek tűnő pillanatok,
gyorsan siető gondolatok,
aggódó árnyak sokasága,
az egész lényedet átjárja.

Színes terítő borítja a tájat,
lábnyomom alatt nyirkos már az avar,
fejben hűvös szél, gondolatot kavar,
s nézem a ködbe burkolódzó fákat.

A vályú vizének tükre,
pillantásom elkerülte.
Létra állt etető mellett,
az árnyék valakit rejtett.

Elszökik a nyár melege,
forog az idő kereke.
Szivárvány színű természet,
termései mind beértek.

Sorsom útjára léptél,
tőlem semmit sem kértél,
lelkedből nekem adtál,
ezért viszonzást kaptál.

Elsuhant már a meleg nyár,
elrepült a gólyamadár.
Hűvösebbek a nappalok,
és én egyedül ballagok.

Ablakon kopog az őszi falevél,
színesre festett testén az elmúlás,
mosolyában ott a szeretet, s regél,
életének morzsája e búcsúzás.

Az idő szalad,
szívem megszakad.
Lelkemben a remény,
megtépázott szegény.

Flaszteren pihenő gitár álmodó,
csoszogó idő táncot lejt húrjain,
szuszogva emlékek után vágyódó,
ábrándozva mereng jövő útjain.

Víz tükrében lágyan sikló gondolat,
Napsugara egy lányt kedvesen cirógat,
bőrét gyengéden érintve becézi,
ahogy a távoli messzeséget nézi.

Egy pillanatban a pillantás elvész,
a halk csendben feltűnik a kertész,
virágok közt izzó tekintet rabja,
láthatatlan láncon fogva tartja.

A temető csendjében lépkedek,
gondolatban veled beszélgetek.
Millió virág virít sírokon,
fájdalom rózsája az arcokon.

Fűszálak táncot lejtenek szerte,
a Nap tekintete izzó pillantás,
elmébe gondolat foszlányt verte,
a szív legmélyén rejtett titoktartás.

"Ám úgy lehet holnaptól, színről-színre!"
átvált a sors aprócska kereke,
átalakul a hallgatás hangszínre,
ez lehet életünk nagy remeke.

Hallod, hogy lágyabban szól a zongora,
így mesél billentyűk édes dala,
Mosolygósan lejt hangjegyek zápora,
araszoló emlék körvonala.

Fürkésző szemeid pazar csillaga,
piruló mosolyt csalogat ajkamra,
pillantásod perzselő érintése,
oly bájosnak látható tekintése.

A város elhalkuló zaja csapódik az aszfalt rideg valóságához.
Ködlepelbe burkolódzó gondolatok szaladgálnak az ember gyászához.
A sors kegyetlen identitásának játékán magányosan zsörtölődve,
halk lépéssel haladok előre, az idő csoszogásával nem törődve.
A felfelé nyújtózkodó, életképes ágak nyirkos kéregnyúlványain