Illatozó fréziák köszöntik az Ilonát.
Lágyan fonva szeretet láthatatlan fonalát,
Osonva érintik lelke mélyének zegzugát.
Nyugalmat és békét árasztó hatalmas csodát.
A hajnal dalolja harmatcsókjának bársonyát.

A távolság óceánján vergődik,
palackba zárt üzenet ott tengődik.
Szenvedély titkát betűszirmok rejtik,
azt a láthatatlan vonzódást sejtik.

A lét, mézédes pillanat óráját,
féltőn óvja a szerelem rózsáját.
Az üveg illanó aromát őriz,
és perzselőn izzik, akár a főnix.

Gyöngypatakok csordogálnak írisz fényében,
osonó kínok jajdulnak lélek tükrében.
Némaság fájdalma minden egyes tüskében,
didergő dallam feketeség kosztümjében.
Olthatatlan a vágyakozás félelmében,
láthatatlan láncok foglya lent a mélységben,
Dúdolászó szellő derűs incselkedése

A fénytelen utakon vergődő lélek,
kit szelíden mosolygó csapdák kísérnek.
Ármányköntösbe bújtatott rivális lény,
büszkén halad a becsületes út ívén.

A galád játszmáját élvezettel teszi,
ő az, ki magát soha észre nem veszi.
Mindenkin átgázolva tesz tönkre mindent,
és így nem kímélve se Embert, se Istent.

Érzelmi vonzódás színes köntöse,
mocskok bugyrának tüzes bódulata,
rejtett manipulatív arculata,
vakító tükörként maszkba öltözve.

E léleknek, ki magára öltötte,
megmutatkozott erős indulata,
és valódi éltének hangulata,
a kapcsolat hamisságát közölte.

Szürkület csókja érinti szerpentin kövét,
megmutatva a nesztelen szendergés ölét.
Az ég felé nyújtózkodó fenyőfák léte,
elénk tárulkozó táj lenyűgöző képe.

Édes csókot lehelve köszönt be a július,
búcsút intő június, árnyalatnyit cinikus.
Szelíden kacsingat eme tájra a pirkadat,
felébresztve pipacsokat és kóborló nyarat.
Amint trillázó akkordjait szerteszét hinti,
harmatgyöngyös ruhájával lágyan megérinti.
Kuncogó szellővel, andalító keringőt jár,
egységet alkotva, lehetnének az álompár.

Csendben elmentél,
odafentről néztél,
volt miről rendelkezzél.
Anno, amit te elkezdtél,
követem s tovább hirdetem én,
távolból látod, így él eme lét.
Lelked kis szirmaival átöleltél,
és a göröngyös utakon segítettél,
ám, gondolatban néha-néha üzenhetnél.
Érkező nehézségeknél figyelmeztethetnél,

Most hozzád szólok,
tudd, nem vagyok szónok,
szívemben nehéz ólmok.
Kétségek zászlóin lógok,
álmokat szőttem, mint a pókok,
mellettem gyarapodtak a lordok.
Ereklyeként őrzőm jóságos voltod,
szavaimban éldegélnek bíborcsókok,
ám hiába, mert érződnek a sötét foltok.
Ellaposodó kontaktusok, mint a lobogók,

Eb szaladt a kordély után,
akkor oly kora délután.
Vagyis dél lehetett talán?
Ott él a szomszéd udvarán.

Fényes kis fehér gyöngyöcskék szépen megpihennek,
figyelve határozott szavát a kabinetnek.
Kik hivatottak döntést hozni ezen ügyükben,
korgó gyomruk erőteljes hangja szól fülükben.

Születő élet,
ki vidáman élhet,
csodálva minden szépet.
Sietve telnek az évek,
hamarosan az elme éled,
így tapasztalva előre lépked.
A józan ész labirintusa széled,
hiszen más-más impulzusokból kap képet,

Létezik mikor sikerre éhes az ember,
és követ el, olyan dolgokat nem is egyszer,
ami hatalmas büszkeséggel tölti őt el,
s nem számol azzal, hogy ez kiderül idővel.

Suttogó görcs feszíti szét gyomrodat,
mikor az élet sziklát gurít feléd.
Jajdulva érzed minden kis csontodat,
mintha nagy villám vágott volna beléd.

Ébred az elme,
ám kevés a kedve,
valóra vált sejtelme.
Settenkedve jött sérelme,
a veszedelmet átérezte,
lelke mélyén eldugva meglelte.
Szavait mézzel mázzal betekerte,
csörtetőn haladt előre menetelve,
ilyen lenne talán a jó barát szerepe?
Ráeszmélve ezt a fájdalmat cipeli lelke,

Nagy lett a nyüzsgés a piacon,
az árus felkiált: eladom!
Cserép fiúk és cserép lányok,
mostanra eladóvá váltok.

A szomjazó vágy, mely helyben toporog,
emlékfoszlány az elmében mocorog.
Libbenő táncát járja ma a szellő,
madár dala szól, akár egy szép sellő.

A nesztelen szobában megannyi emlék,
melyekből sugárzik a meghitt békesség.
Gyertya lángja buja táncát járva libben,
feltárva régmúlt pillanatot e fényben.