Gondolatom nesztelenül fürdik a csillagút fényei közt,
felidézve ott egy dézsa vu érzést keltő költeményi szöszt.

Kopogós cipőcskéjét idén is felvette,
a zöld faleveleket aranyra festette.
Felhő könnyei a csodás nyarat siratták,
idő szekerét emlékekkel telerakták.

Nap sugarával bájos kis mosolyt fakasztott,
de hűvös éjszakákon talajt is fagyasztott.
Tipegve lépegetett egyre csak előre,
leheletét terítette a levegőbe.

Jaj, mi történt azon a napon?
Kis barátomat azon kapom,
a legyezőpálma tövében,
csendben kuksol Mirci szerényen.

Csalfa csillagok íriszében,
hisz magabiztos a hitében.
Elhiszi, hogy én őt nem látom,
talán ezért nem is találom.

Mártózó teóriák lubickolnak múlt és jelen határán,
Elmerengve az élet néha keménynek tűnő tanításán.
Gondolatfoszlányok pille könnyedséggel suhanva feltárják,
Általuk nézetünket, momentán átláthatóbbá formálják.
Lágy libegés az eszmék színes tárházának birodalmán át.

Illatozó fréziák köszöntik az Ilonát.
Lágyan fonva szeretet láthatatlan fonalát,
Osonva érintik lelke mélyének zegzugát.
Nyugalmat és békét árasztó hatalmas csodát.
A hajnal dalolja harmatcsókjának bársonyát.

A távolság óceánján vergődik,
palackba zárt üzenet ott tengődik.
Szenvedély titkát betűszirmok rejtik,
azt a láthatatlan vonzódást sejtik.

A lét, mézédes pillanat óráját,
féltőn óvja a szerelem rózsáját.
Az üveg illanó aromát őriz,
és perzselőn izzik, akár a főnix.

Gyöngypatakok csordogálnak írisz fényében,
osonó kínok jajdulnak lélek tükrében.
Némaság fájdalma minden egyes tüskében,
didergő dallam feketeség kosztümjében.
Olthatatlan a vágyakozás félelmében,
láthatatlan láncok foglya lent a mélységben,
Dúdolászó szellő derűs incselkedése

A fénytelen utakon vergődő lélek,
kit szelíden mosolygó csapdák kísérnek.
Ármányköntösbe bújtatott rivális lény,
büszkén halad a becsületes út ívén.

A galád játszmáját élvezettel teszi,
ő az, ki magát soha észre nem veszi.
Mindenkin átgázolva tesz tönkre mindent,
és így nem kímélve se Embert, se Istent.

Érzelmi vonzódás színes köntöse,
mocskok bugyrának tüzes bódulata,
rejtett manipulatív arculata,
vakító tükörként maszkba öltözve.

E léleknek, ki magára öltötte,
megmutatkozott erős indulata,
és valódi éltének hangulata,
a kapcsolat hamisságát közölte.

Szürkület csókja érinti szerpentin kövét,
megmutatva a nesztelen szendergés ölét.
Az ég felé nyújtózkodó fenyőfák léte,
elénk tárulkozó táj lenyűgöző képe.

Édes csókot lehelve köszönt be a július,
búcsút intő június, árnyalatnyit cinikus.
Szelíden kacsingat eme tájra a pirkadat,
felébresztve pipacsokat és kóborló nyarat.
Amint trillázó akkordjait szerteszét hinti,
harmatgyöngyös ruhájával lágyan megérinti.
Kuncogó szellővel, andalító keringőt jár,
egységet alkotva, lehetnének az álompár.

Csendben elmentél,
odafentről néztél,
volt miről rendelkezzél.
Anno, amit te elkezdtél,
követem s tovább hirdetem én,
távolból látod, így él eme lét.
Lelked kis szirmaival átöleltél,
és a göröngyös utakon segítettél,
ám, gondolatban néha-néha üzenhetnél.
Érkező nehézségeknél figyelmeztethetnél,

Most hozzád szólok,
tudd, nem vagyok szónok,
szívemben nehéz ólmok.
Kétségek zászlóin lógok,
álmokat szőttem, mint a pókok,
mellettem gyarapodtak a lordok.
Ereklyeként őrzőm jóságos voltod,
szavaimban éldegélnek bíborcsókok,
ám hiába, mert érződnek a sötét foltok.
Ellaposodó kontaktusok, mint a lobogók,

Eb szaladt a kordély után,
akkor oly kora délután.
Vagyis dél lehetett talán?
Ott él a szomszéd udvarán.

Fényes kis fehér gyöngyöcskék szépen megpihennek,
figyelve határozott szavát a kabinetnek.
Kik hivatottak döntést hozni ezen ügyükben,
korgó gyomruk erőteljes hangja szól fülükben.

Születő élet,
ki vidáman élhet,
csodálva minden szépet.
Sietve telnek az évek,
hamarosan az elme éled,
így tapasztalva előre lépked.
A józan ész labirintusa széled,
hiszen más-más impulzusokból kap képet,