Ősz cseppjeiben lépkedek,
a kobakomban képzetek.
Kirakat előtt megállok,
minden nap bekukucskálok.

Kihalt játszóterek mély szuszogásba merednek,
így tarkaságukban, már halványabban festenek.
Csend ült a nemrég gyerekzsivajtól hangos parkra,
csupán csak a kongó ürességnek szól a hangja.

Úton szandálok óvatos lépése,
zöld pázsithoz simuló érintése.
Lélek, aki erre tévedt s megállva,
a jelenléte e tájat csodálja.

Visszatekintés jelenből a múltba,
merengő pillantás az álló kútra.
Emlékek sokasága bekopogtat,
gondolatvilágából párologtat.

Még szelíden ringatóznak a hullámok,
bár már egyre rövidebbek a napszakok.
A tó vizén kacsák és hattyúk úszkálnak,
lassan vége lesz a csodás nyaralásnak.

Kata érdeklődve nézi a víz tükrét,
mely elé teríti királykék kosztümjét.
Vízcseppek dallama szelíden hallatszik,
e pillanatokból emléke gazdagszik.

Ajándék létem itt e földön,
e pillanatok sokasága.
Reményként lényem tündököljön,
lesz élet alapigazsága.

A pennám egy nagy pergamenen,
lelkem vágyait felsorolja.
Ha valamelyiket elnyerem,
lezárva lesz a protokollja.

A mutatókarok koptatják az óralapot,
amint az éjszakákat követik a nappalok.
Bónuszként elutazhatunk e világi létbe,
a sors ösvényén haladva minden jót remélve.

Feszült, káosz tobzódik az agy berkeiben,
események lángja lubickol ereiben,
tudatalatti erősen, s mélyen dolgozik,
amint a sebzett szív jajdulva tiltakozik.

Napszálltakor, még játszik s hidat épít,
oly aranylón felséges helyszínt készít,
öleli a parádézó cseppeket,
amit a szellő szelíden sepreget.

A vánszorgó perc, mely idillin halad,
s lesz egy hirtelen érkező pillanat.
Tenger mélyéből feltörő göngyöleg
mely a testekhez simuló víztömeg.

Nyári este felvette köntösét,
előcsalva a fények hercegét.
Zubogó cseppek ég felé törnek,
csodálkozó lánykának köszönnek.

Tó tükrének felületén rakoncátlan vízcseppek,
a szél fuvallatára fodrozódva esnek- kelnek.
Súrlódásuk közben, a mélység énekét dalolják,
s az emberi lelket a hétköznapból elrabolják.

Tengődő képzet, mely benned éled,
érzések suhanása arcképed.
Gondtalanság utáni surranás,
ereklyék tárházába zuhanás.

Sóvárgón lépő pillanatképek,
lélekbe belemaró emlékek.
A felszínen táncoló érzelmek,
melyeket eltitkolni nem lehet.

A tenger sós illata illan szerte,
a nő mélyet szippant a levegőbe,
meztelen talpán nedves homokszemek,
fejében gondolatai vergődnek.

Merengőn a végtelen vizet nézi,
még nem sejti a dagály csendes jöttét,
a szellő víztükrét enyhén csipkézi,
így nem érzékeli az idő röptét.

A héten a mesék birodalmába szeretnénk invitálni benneteket 
Lecsek Ilona - Némethné Mohácsi Bernadett

Egykor vadregényes környezet,
ma betondzsungellel körbevett.
Kisajátított szféra szélén,
lehet, tán a senki földjén él?

Ajándék ez a földi élet,
lélek, mely egy szép testben éled.
Burjánzó indák levelei,
próbálják teljesen ellepni.

Egy örvényként toppantál életembe,
az árral sodródtam a végtelenbe.
Karodat felém oly szépen nyújtottad,
de álmunkat, csak egyedül álmodtad.

Voltam számodra, mert élve léteztem,
de az útvesztőidben eltévedtem.
Észrevehetetlen béklyót rám raktad,
de a felhőtlen járást megmutattad.

Az iskolai feladat,
sportoljon mindenki sokat.
Menő Jenő és a Miki,
vajon ma, mit találtak ki?

Legújabb sport, a gyors festés,
és húsvéti korán kelés.
A lányok hímzett ruhában,
locsolóvers tarisznyában.

Ott, hol kétoldalt hársfák ölelik az utat,
nap sugara a fák lombjai közt bekukkant.
A látogatóknak szép regéket mesélve,
repíti a fantáziájuk közepébe.

Lombkoronák lágyan suttogva hajladoznak,
az ágon madarak ringatózva dalolnak.
Cipőtalpak apró kopogása hallatszik,
hisz kutya gazdája mellettük elviharzik.

E sokat sejtető festményt, most láthatom,
megfáradt nénike néz ki az ablakon,
idő, barázdáit arcára festette,
hosszú magányos élete átölelte.

Üveg tükröződésében a táj látszik,
amint vén kerítés résein szél játszik.
Tekintetem elérzékenyülten pihen,
képzeletnek hagyom, hogy csendben repítsen.