Eldalolta csábos énekét a forró nyár,
Dália csodálatos szirma mosolyog Rád,
Ilyenkor felköszönt ismerős és jó barát:
Tündöklő csillagként ragyogj a neved napján.

Élt egyszer egy róka kóma,
más volt, mint a többi róka,
árva volt és nagyon félénk,
így mesélte a nyúlnépség.
 
Nyuszicsalád egyik tagja,
ravaszdit meglátogatta.
Mert ő a kíváncsi füles,
ki mindig mindenkit megles.
 
Tisztes távolságból figyelt,
ezért terepruhát viselt.
Olcsón vette a Nagybanin,

Már aranyszínben pompázik a világ,
Ábrándozik a fénylő napsugár,
Rózsák édes illata, mint a lián,
Illanó létét viszi a futár,
A névnapodon felköszönt e virág.

2018. 09. 12.
 

Kalapja szolidan elrejti hajának vonulatát,
borosta ölelve kíséri markánsan az arccsontját.
Sötét szemüveg, árulkodó tekintetét titkolja,
vajon, így milyen lehet lelkének igazi valója?!
Rápillantva lényének sejtelmes képe tárul élénk,
és közben elméleteket gyártva beindul az elménk.
Elmúlt korszak kapuján, a percek csendben áthaladnak,

A megadott szavakat olvasgatom,
elmém sziporkázva elkalandozik,
csalogat egy újabb játékalkalom,
amelyre a lényem feliratkozik.

Égi színpadon esőfelhő szárnyal,
hirtelen dobbant, mit musztáng a réten,
sötét stólájával mindent beárnyal,
mint ősi barbár, ezért nem is tétlen.

A tikkasztó éjben egy kóbor szellő,
kacéran érintette a nő haját,
majd végig kúszva testén, mint egy sellő,
lenge ruhájának domborulatát.

A férfi karja borostyán indaként,
átkarolta a törékeny derekát,
és az olajfa mézédes illatként,
tudatta az érkező romantikát.

Zsenge fűszálak hajladozva rejtik,
a marhapásztor elpilledt alakját.
A delelő nap, egyre csak melegszik,
s melegíti fején lévő kalapját.

Kopár szirteken lépkedve,
haladnak ők reménykedve.
Korgó gyomruk hahotázik,
medve család ott portyázik.

Mamájuk így körbe tekint,
a mancsával nagyot legyint.
Kicsi bocsok rá figyelnek,
hirtelen jól viselkednek.

Eső áztatta flaszter csillogása,
kandeláberek kacér pillantása,
éjszaka momentumának varázsa.
Árva padok a park fátyolködében,
a múlton elmélázva a sötétben.
A lábnyomok elhalkuló neszében,
egy apró cinke víztócsa tükrében.
Szirmokba öltözött ágak dalai,
sutyorgásukban boldogság szavai.

Támadásba lendülő vírusok,
rakoncátlan játékot játszanak,
kezdődnek a fertőző rítusok,
eközben ők jól elburjánzanak.
Hódító úton más- más típusok,
így több szervezetben parázslanak,
mert hatalmas nagy fanatikusok,
ők akadály nélkül vadászgatnak.
Szétrombolja az ősi sejteket,
biztosítva a szabad áramlást,

Gondolat, mint kis patak,
oly csörgedezve haladt.
Virág pompázott partján,
bűbájpillangó farmján.

Nektár a csészéjében,
varázsa a cseppjében.
Illatozón hajlanak,
csábosan odacsalnak.

Rabul ejtik lelkemet,
elringatják elmémet.
Mohaszőnyeg alattam,
csodálkozva haladtam.

Ki vagyok facsarva, mint egy citrom,
a kiskaput fáradtan lehajtom,
ó te csodás álom, mondd hol maradsz,
huzavona minden, ha kimaradsz.
Esedezem hozzád álommanó,
ez a lehetőség kirobbanó.
Zúdítanál tucatnyi varázsport,
nem számítana a fránya zápor.
S, ha hazudna a tündérek lánya,
ő lenne a jóság boszorkánya.

Virágszőnyegen sétáló gondolat
ábrándos pillantását körbe hinti.
Szolidan megérinti a szirmokat,
illatokat szippantva felhörpinti.

Ünneplőjét felölti ligetében,
elegánsan táncot lejt, szép keringőt,
tündöklő mosolya szeretetében
szerteszórja a lélekmelegítőt.

Most már örömtáncot jár a tavasz,
gondtalanul szárnyal a levegőben,
köszönt ártatlanul, mint egy kamasz,
vidám mosolyt csal az érdeklődőkben.

Utcán, ember írásokat ragaszt,
így papírlapon versek születőben,
pillantás kíváncsiságot fakaszt,
s a költészet immár emelkedőben.

A nesztelenségbe burkolódzó gondolat,
sziporkázó érintése lényedhez vágtat,
mint zabolátlanul csörgedező kis patak,
akkordként ölelnek az el nem mondott szavak.
Szív rejtekéből gejzírként feltörő érzés,
osonva alakítja íriszben a nézést.
Észrevétlen energia szökve áramlik,
a lelkedhez fátyolként lopakodva hajlik.

Kerek vagyok, mint a labda,
vajon, hol van itt a csapda.
Távolból aprócska vagyok,
körbe, keringve haladok.

Az idő bársony fonala oly lelkes
Hisz suhanva közeleg az új tavasz
Bár szép hajunk már átfordult a ködbe
Lelkünk s szívünk rezgése még felkavar
Testünkben él a romantika selyme
Bőrünkön barázdákat vésett a múlt

Kacérkodó kikelet közeledte,
fásult és morcos tél elzavarása.
Zöldág-járás játékának kezdete,
az új tavasz ünneppé avatása.

Leányka és fiú a barkát szedte.
A sípjuk éles hangjának hatása,
hűs hónapok nyögéseit feledte,
s elkezdődött a lelkek gyógyítása.