Rőt avartakarón pihenő léptek,
kihallgatják a nesztelenség dalát,
játszva az ősz színeiről regélnek,
megismertetik az évszak zamatát.

Elmerengő pillantás e szép tájon,
padon a magány vagányul kuporog,
csípős levegő átjár a kabáton,
ám, az elmúlás huncutul hunyorog.

Nem tudom elmondani, hogy mit érzek,
kitaszítottként kötődtem hiába.
A fájdalom felőröl és így vérzek,
hiszen sohasem számíthattam másra.
 
Lényem kihasználták, sárba taposták,
hiába hittem, hisz hinni akartam,
szívemben a kést sokszor megforgatták,
így jót nem vártam, mindig rosszat kaptam.
 

Mit jelenthet maga a játék jelentése?
Egyéni harci szellemben, cél elérése?
Vagy talán egy autó, pöttyös labda, baba.
Lehet maga a valódi élet darabja?

Felelőtlen cselekedet magatartása?
E kérdések számtalan színű palettája.
Maszkot viselve, másnak mutatni magunkat,
ezáltal átverni, s becsapni a másikat.

Apóca bácsi, mint mindennap kíváncsian olvasta a meteorológiai előre jelzést.
- Naná, hogy megint felhős és esős időt jósolnak, – mérgelődött fennhangon. Miért is írnának valami kellemes, napos időt – morfondírozott félhangosan magában. 

Látod a kakas is felkelt,
felköszöntötte a reggelt.
Kukurikú szólt hangosan,
rád tekint most, oly pajkosan.

Kacér szeme ej, de csillog,
Kotyogó anyó csak pislog.
Megint lesz majd kalamajka,
hangja szól, mint balalajka.

Néhol még zöld ruhában pompázik a természet,
átöletve elringat, ahogy szelíden nézed.
Sárga levelek sejtetik az ősz érkezését,
erdei ösvény feltárja a beszélgetését.

Levél falu felé vezetett a kacsa útja,
ám közben a sportos gácsér, a nyakát kinyújtja,
úszóhártyás talpai klaffognak, ahogy totyog,
és kunkori farktolla ide- oda imbolyog.

A színes nyárlopó bekopogtat,
s falevelek hajladozva intenek,
ölelő szellővel keringenek,
míg mosolya csalafintán csalogat.

A lét hintáján ülő napokat,
gyengéden érintik apró ingerek,
hogy mindig előre tekintsenek,
és gondoljanak a szép évszakokra.

Óvatosan haladó lábnyomok,
a hajnallal hatalmas cinkosok.
Vánszorgón ható idő lesben áll,
türelmes pillantása körbejár.

Faágon mohakelmés a kéreg,
csipkéjén feltűnő fény- s árnyrések.
Lompos farkú picike emlősök,
fürgék s kitűnő ejtőernyősök.

Ősz cseppjeiben lépkedek,
a kobakomban képzetek.
Kirakat előtt megállok,
minden nap bekukucskálok.

Kihalt játszóterek mély szuszogásba merednek,
így tarkaságukban, már halványabban festenek.
Csend ült a nemrég gyerekzsivajtól hangos parkra,
csupán csak a kongó ürességnek szól a hangja.

Úton szandálok óvatos lépése,
zöld pázsithoz simuló érintése.
Lélek, aki erre tévedt s megállva,
a jelenléte e tájat csodálja.

Visszatekintés jelenből a múltba,
merengő pillantás az álló kútra.
Emlékek sokasága bekopogtat,
gondolatvilágából párologtat.

Még szelíden ringatóznak a hullámok,
bár már egyre rövidebbek a napszakok.
A tó vizén kacsák és hattyúk úszkálnak,
lassan vége lesz a csodás nyaralásnak.

Kata érdeklődve nézi a víz tükrét,
mely elé teríti királykék kosztümjét.
Vízcseppek dallama szelíden hallatszik,
e pillanatokból emléke gazdagszik.

Ajándék létem itt e földön,
e pillanatok sokasága.
Reményként lényem tündököljön,
lesz élet alapigazsága.

A pennám egy nagy pergamenen,
lelkem vágyait felsorolja.
Ha valamelyiket elnyerem,
lezárva lesz a protokollja.

A mutatókarok koptatják az óralapot,
amint az éjszakákat követik a nappalok.
Bónuszként elutazhatunk e világi létbe,
a sors ösvényén haladva minden jót remélve.

Feszült, káosz tobzódik az agy berkeiben,
események lángja lubickol ereiben,
tudatalatti erősen, s mélyen dolgozik,
amint a sebzett szív jajdulva tiltakozik.

Napszálltakor, még játszik s hidat épít,
oly aranylón felséges helyszínt készít,
öleli a parádézó cseppeket,
amit a szellő szelíden sepreget.

A vánszorgó perc, mely idillin halad,
s lesz egy hirtelen érkező pillanat.
Tenger mélyéből feltörő göngyöleg
mely a testekhez simuló víztömeg.

Nyári este felvette köntösét,
előcsalva a fények hercegét.
Zubogó cseppek ég felé törnek,
csodálkozó lánykának köszönnek.