Egy pillanatban a pillantás elvész,
a halk csendben feltűnik a kertész,
virágok közt izzó tekintet rabja,
láthatatlan láncon fogva tartja.

A temető csendjében lépkedek,
gondolatban veled beszélgetek.
Millió virág virít sírokon,
fájdalom rózsája az arcokon.

Fűszálak táncot lejtenek szerte,
a Nap tekintete izzó pillantás,
elmébe gondolat foszlányt verte,
a szív legmélyén rejtett titoktartás.

"Ám úgy lehet holnaptól, színről-színre!"
átvált a sors aprócska kereke,
átalakul a hallgatás hangszínre,
ez lehet életünk nagy remeke.

Hallod, hogy lágyabban szól a zongora,
így mesél billentyűk édes dala,
Mosolygósan lejt hangjegyek zápora,
araszoló emlék körvonala.

Fürkésző szemeid pazar csillaga,
piruló mosolyt csalogat ajkamra,
pillantásod perzselő érintése,
oly bájosnak látható tekintése.

A város elhalkuló zaja csapódik az aszfalt rideg valóságához.
Ködlepelbe burkolódzó gondolatok szaladgálnak az ember gyászához.
A sors kegyetlen identitásának játékán magányosan zsörtölődve,
halk lépéssel haladok előre, az idő csoszogásával nem törődve.
A felfelé nyújtózkodó, életképes ágak nyirkos kéregnyúlványain

Suttogó lelkem édes dallamot játszik,
mint lágyan ringó rózsabimbó burjánzik,
szeretet apró pihéjén öröm látszik,
libbenő szellő kecses táncban hullámzik.

"Kettőnk életét a sors szétzúzta,"
szavak közt töpreng az idő léte,
megbúvó érzést szív mélyére húzta,
fájdalom cseppjei hullnak érte.

Amikor fáradtan lefekszel az ágyadra,
Álommanó mosolyogva ül a válladra,
A kispárnádra fantáziaport szór szerte,
Így összeborulnak pilláid ölelkezve.

Magányos cédrusként tengődve éltél,
szél borzolta fűszál simított némán,
a nyár elhozta, amit titkon kértél,
hisz dolgoztál eleget a témán.

Lelkem ringatja dallamát,
mint rózsabokor bimbóját,
bontakozó szirmok illata,
ajkad selymes varázslata.

Szeretném, ha szeretnél,
Szerelmesen, rám tekintenél,
Fognád a két kis kezem,
Fülembe suttognád a nevem...

Érkezik a mocskos tajtékok hada,
sodró pamacsok már gyülekeznek,
hangjuk dala felszisszenő ballada,
gallyak hajlongva táncot lejtenek.

Tétován suhan képzelet fonala,
átszőni akarja lelked zegzugát,
hajnalhasadás keskeny kis vonala,
szirmok széttárják káprázat kapuját.

Petróleumlámpa pislákol lágyan,
elmélázva, bár néha fel felsercen,
fényes lángja táncot lejt magányában,
tűnődve az időn és elmúlt percen.

Szél borzolja deresedő tincseit,
napsugár barnítja a bőr redőit,
csalafinta mosoly súgja elrejtve,
mit gondolhat s üzen az elme sejtve.

Aroma felhő közeleg,
elindulnak a követek,
nem számít a terep fénye,
csak az áldozat lénye.

Pillantás foglya a magas messzeség,
gondolat suhanva szalad tova,
itt ott néhány apró pici szürkeség,
oly tétován libben valahova.