Új bimbót hajt most életemnek ága.
Kisunokám születik nemsokára.
Lelkemre virágport szitál érkezésed.
Érzem oly szép lesz veled az élet.
Elfakult szívemre, sápadt arcomra
szivárvány színeket festel kacagva.

Tavasz sétált a macskaköves utakon.
Illatát hordozta derékig érő hajam.
Gyöngysort csókolt nyakam köré ajkad.
Simogató kezed mellemen megpihent.

Nem bánom, hogy elmúltak az évek.
Fontos az, hogy boldogságban éltem.
Szerelmek, csókok, vágyak és dalok,
életemnek oly sok szépet adtatok.

Van egy perc, mit nem feled az ész.
Van egy vers, mit meg nem írt még kéz.
Van egy csók, mit ellophatnak tőled.
Van egy szó, mit mondanak egy nőnek.

Ma csendben üdvözölt a szerelem.
Én is a lelkemmel megöleltem.
Ajkamat sóhajról csókra nyitottam.
Egész nap csak Reád gondoltam.
Szívemben őrzóm parányi titkod.
Én érted élek és érted vagyok.

Az vagyok
akit szerethetnél.
Ágyadba fektethetnél.
Csókot lehelnél ajkamra.
Ölelő kezed a vállamra
tennéd, szerethetnél.

Valaki szeret,
s valakit szeretnek.
Emberek, ne remegjetek.

Angyalok szálltak a fenyőfákra.
Csipkeruhájuk ráfagyott az ágra.
Nyugalom tölti be a hólepte tájat.
A idő magába roskadva hallgat.

Gyermekkorom meséit hallgatván
"-Hol volt, hol nem volt, túl az Óperencián"
amint mesélte hajdan drága jó anyám,
vágytam, akartam kitörni korlátaim üvegablakát,
Szabad szemmel meglátni a Csendes - óceánt.

Parányi porszemként
didergő elmével
élek, az élet kavalkádjában.
Eltemetve.

Csupasz fák ágain
hópólyában ül a csend.
Gondok méláznak
vacogó fogakkal.
Mosolyunk arcunkra fagy,
Mozdít az idő rajtunk,

Illúzió, álom, képzelet

Ott várok rád,
hova soha nem jössz el.
Vágyaim kíséred emlékeddel.
Képzeletben megfogod kezem,
mellém ülsz, velem nevetsz.
Nincs több félelem.

Nincs semmi másod, csak az életed.
Neked megadatott, mástól elvétetett.
Kezedben ott a kincs, minek neve Élet,
Hogy könnyű lesz, azt senki nem ígérte.

Emlékszel?
Arra kértél, legyek a barátod,
életed része, piciny világod.
Lelkitárs, erre vágytál nagyon.
Nem gondolkodtam, én bolond.

Fáradt őszi fák
a mélybe hullatják
ráncos leveleiket.
Csupasz ágaik

Tehetetlenségtől duzzad agyam.
Vérereimben forradalmi tűz.
A fájdalom vaskalapáccsal üt.
Megmérgeznek a hazug szavak.

Valaki úgy érzem emleget
sóhajok karcolják az eget
könnyem lassan a porba hull
szaggadt lelkem Tőled szabadul.

Rég volt. Nem emlékszem már mindenre,
csak arra, hogy megszerettelek.
Ahogy először megláttalak,
szívemben tövisnélküli rózsák