Szeptemberi hűvös éjszakán.
Mámor ködéből felébredek.

Gondolsz- e rám,
mikor fáradt szemedre nem jön álom,
mikor fészkéből elrohan az éj,
új nappal szülessen s új remény?

Ajkamon ajkad puhasága,
fiatal csók, ifjúság varázsa.
Te kedveltél, én szerettelek,
minden mi volt, elúszott hirtelen.
Az ifjúság csókja ott lankad
ajkamon.Jószagú ködfátyol
az arcodon, messze valahol.
Te kedveltél, én szerettelek,
maradtam volna örökre veled,
de válasz Tőled nem érkezett.

A gyertyák csonkig égnek,
a lelkek felmelegednek
a fekete hantok felett.
Csend ül a lelkek hófehér
szárnyán. Szürke a világ.
Élet s halál egybemosódik,
Gyökereihez kapaszkodik a test,
foszló mélység nem ereszt.
Mindenki helyén van,
megy a maga útján,útszélén
vagy járdán,batyujában a világ.

A gyertyák csonkig égnek,
a lelkek felmelegednek

Hajnal hasad, perc szalad,
rabul ejtenek a szavak,
s egy pillanat olykor fogvatart.
Ölel a csend, karod nem ereszt,
játszik velünk a képzelet.
Érintésed bársonyán a vágy,
átterjed testemre, s a láz
fölröpít az Egekbe.
Veled egy testben, 
lélekszabadon.
Előttünk még néhány perc,

Úgy tűnt nekem,
álmodtam ezt a nagy szerelmet,
de nem álmodtam, valóság volt.
Halkszavú, csendes szerelem.
Vonzott a lényed, a hangod.
Mosolyod arcomon ragyogott.
Melegség járta át testemet,
ha közelembe értél, és fény
hullt reám, ha szemembe néztél.
Tiszta dallamok szóltak szívemben.

Hogy mi történik velünk holnap,
arra nincsenek jelek,

Ajkamon nyárnak édes íze,
lelkemben új tavasz reménye,
kezed, mely hozzám ér,meleg,
benne lüktet a szerelmed,
simulsz testemhez, mint fához
a levél,érzelem,s benne szenvedély,
csöndben távozik tőlünk a nyár,
kérdem én, új idők tavasza jössz- e már?

Mellettem ülnek boldog perceim,
nevetve flörtölnek velem,
hatvan éves lettem.
Az idő előttem halad,
egy hatost fest a porba
a gondolat,
egy nullát ír melléje a kéz,
kerek hatvan év.
Súllya a vállamon,
léptei a múltnak küszöbén,
és mind enyém.
Szép tavaszok, s még szebb nyarak,

Bármerre vigyen a lábam, sorsom, utam,
vagyok halandó, ki mindíg hontalan.
Hosszú utakon megyek, fogynak a napok,
a percek, titkok ölelnek és a végtelen.
A távolság kiapathatatlan meder, mögöttem
fáradt emlékek, felejthetetlenek.
Repülök a vasmadár szárnyán,
az ablak résein beszűrödő fény- nyalábok

Szeptember, ó Te kedves őszelő,
rozsdabarna ruhád milyen előkelő.
Áhitattal várlak,mindíg megcsodállak,
ahogy
színes csókoddal érinted a fákat,
a tereket behinted virágok szirmával,
lehulló levelek avarillatával,
megszelidíted a napsugarakat,
esővel táplálod a kis patakokat.

Lázadó csillagok borítják az eget.
Fáklyaként ragyognak, s általam üzennek.

Állj meg vándor, állj meg egy szóra,
a pillanatot ne hagyd holnapra,
nézd, hogy újul meg a természet
önmaga, akaratlanul akarva,
csendek csendjében, a világban,
a beláthatatlan félhomályban.

Harmatcsepp gyöngyök,
az ifjúság szirmain,

Magyar vagyok, igazi erdélyi magyar,
kiben milliónyi fájó szív dobog 
szeretem az anyaországi testvéreket,
ragaszkodom, mint Erdély a széttépett
Magyarországhoz, mennem kell hozzátok,
átölelni titeket, együtt élni múltban, s jelenben,
tiszta vizű forrást hozok ereimben, hegyeimet,

Nem tettem meg mindent,
nem adtam eleget,

Álmodozni valamiről
ami nincs,
majd megtalálni végleg
földi kincs,
magdhoz ölelni,mint
a tegnapot,
szenvedélyes érintéssel
bevonzani a holnapot,
megsemmisíthetetlen
érzés, mi felragyog,
benned
remények azúrkék tengerén,
rádvetíti sugarát az áldott
napfény,