Láttam szemedben a boldogságot.
Göndör volt, mint lánykori hajfonatom.

A boldogság akár a szerelem,
néha lelkem szirmán megpihen.
Összeforr Veled, kit megszerettem.
Örömöt zsákmányolunk magunknak.

Bekopogtál szívem ajtaján.
Kezedben sárga rózsaszál,
szívedben arany napsugár.
ajkadon csókok csókja,
életem legszebb ajándéka
Te vagy s Neked Én vagyok.
Ki nem hagyja elfeledni a
tegnapot,s megélni együtt a mát,
egymásnak rajzolni szivárványt.

Egyszer föllázadnak az emberek.
Torkukból üvőlt majd a harag,
hogy álmukat eldobták,
hogy élni nem volt szabad.
Egyszer mindenki felemeli a hangját.
Egyszer mindenki meghallja a templom
harangját, s elhiszi a feltámadást.
Az elégett álmok hamvai az égre peregnek
ne várjuk hát meg az élet ravatalán az éneket.

Te vagy a kín, a fájdalom.
Fáj az el nem csókolt csók,

Mióta elmentél, nagy hó esett.
A csupasz fák megdermedtek.

Hólepte táj közepén,
hol a csend sokat mesél,

Várjátok az Új Esztendőt?
Hozzon bort,búzát,új időt

Elcsendesedtek az ajkakról az imák,
a harangok is elhallgattak már,

Fehér ruhába öltözött a Mindenség.
Angyalok éneke tölti be a föld csendjét.

Hangtalan lépked a hóban,
meg-megáll, figyel, kutat

Micsoda hajnalra ébred az ember.
Hinti az ég a porcukor hópelyheket.

Csönd ül rongyos lekemen,
ilyenkor december elsején,
fájdalom járja át szívemet
széthullt képeket lát szemem
egy régi összetört térképen.
Száz év magány
egy nemzet alkonyán,
ki megszokta már,
hogy nélküle történt
minden,
nem kérdezték, csak elvették
a hegyeket, a kincseket,

Az ember ül, átoson agyán
száz meg száz gondolat.
Légy önmagad!
Mindennap ezt hallja, bölcs gondolat.
Keményre fagynak olykor a szavak.
Árnyékba bújik a néma gondolat.
Vágtatunk ezerrel magunk ellen.
Megfelelni akarunk,
de mégis kinek.
Annak, aki hegyre kapaszkodik,
vagy aki mélázva tengerpartján

Csönd vagyok egy hangos világban.
Fény vagyok a sötét éjszakában.
Szelíd vagyok, mint egy szép álom.
Hozzádbújó kedves, ha fázom.
Szívdobbanás, fájdalom idegen
honban, ismeretlen lábnyom a porban.
Szívemben hordozom a szerelmet,
a halált, gyanakvón nézem az ostobát.
Vagyok az elmúlás, mint mindenki más.

Fáradt testedet ágyba fekteted,
vágyakozás van benned, remegés,
hiányzik egy meleg kéz, egy érintés.
Én ott leszek, lelkemmel átölellek.
Hisz a lélek szabad, fényben él,
oda röpítelek, ahova szeretnéd.
Föl az azúrkék égig, óceán partjáig.
Veled szállok, égi dallamok kísérnek

Szeptemberi hűvös éjszakán.
Mámor ködéből felébredek.

Gondolsz- e rám,
mikor fáradt szemedre nem jön álom,
mikor fészkéből elrohan az éj,
új nappal szülessen s új remény?