Szeptember, ó Te kedves őszelő,
rozsdabarna ruhád milyen előkelő.
Áhitattal várlak,mindíg megcsodállak,
ahogy
színes csókoddal érinted a fákat,
a tereket behinted virágok szirmával,
lehulló levelek avarillatával,
megszelidíted a napsugarakat,
esővel táplálod a kis patakokat.

Lázadó csillagok borítják az eget.
Fáklyaként ragyognak, s általam üzennek.

Állj meg vándor, állj meg egy szóra,
a pillanatot ne hagyd holnapra,
nézd, hogy újul meg a természet
önmaga, akaratlanul akarva,
csendek csendjében, a világban,
a beláthatatlan félhomályban.

Harmatcsepp gyöngyök,
az ifjúság szirmain,

Magyar vagyok, igazi erdélyi magyar,
kiben milliónyi fájó szív dobog 
szeretem az anyaországi testvéreket,
ragaszkodom, mint Erdély a széttépett
Magyarországhoz, mennem kell hozzátok,
átölelni titeket, együtt élni múltban, s jelenben,
tiszta vizű forrást hozok ereimben, hegyeimet,

Nem tettem meg mindent,
nem adtam eleget,

Álmodozni valamiről
ami nincs,
majd megtalálni végleg
földi kincs,
magdhoz ölelni,mint
a tegnapot,
szenvedélyes érintéssel
bevonzani a holnapot,
megsemmisíthetetlen
érzés, mi felragyog,
benned
remények azúrkék tengerén,
rádvetíti sugarát az áldott
napfény,

Nem tettem meg mindent,
nem adtam eleget,
nem vettem észre a kinyújtott kezet,
egykedvűen fogadtam, ki szavát adta,
megbánt gondolatok bukott halmaza,
sodorja elhagyott lelkemet a partra,
nem vettem észre, ki jó volt velem,
senkinek nem adtam oda a lelkemet,
szívemet adtam, nem kellett volna,

Hagyd vigyelek magammal utamon,
hol pora ragyog az áldott földnek,

Tudtam, 
semmi sem lesz belőle,
mégis boldog voltam.
Gondolatban szóltam,
ha Tőled messze jártam.
Szívem válaszolt
szavak helyett oly sokszor
Neked.
Hiányoztál, s ez kétségbeejtett.
Tudtad
semmi sem lesz belőle,
mégis boldog voltál.
Csak egy napot kértél,
hogy újra láthassál.

Szeretet nélkül nem illenek össze a szavak.
Nem mondják el, amit lelkem adni akar.
Alázat nélkül nincs mondanivaló.
Üres fecsegés van, mi nem maradandó.
Minden megtörténhet nélkülem,
de versem nem élhet csak, ha benne van szivem.
Gondolataim leporolom mielőtt leírom.

Áldott jó anyám
életet adott nekem.
Óvatosan fogta meg
apró két kezem.
A fényre tartotta
parányi arcomat,
este együtt néztük
a fényes csillagokat.
Lépteim óvta,széltől védett,
szeretete jelentette nekem
a világmindenséget.
Gyermekkorom viharában
meleg öle védett.

Tizennégy éve hiányzik egy édesanya, aki a Mindenem volt

Én nem hittem,hogy meg fogsz halni mama.
Arcodnak oly kedves volt a mosolya.
Ölelésed átfogta az egész világot.
Testednek melege őrizte az álmom.
Anyatejed könnyekké változott,
mikor lázban égtem, s remegett a hangom.

Alkony hervad fakó arcomon,
ha nem ébredek veled esős
hajnalokon. Testem fázik, remeg
ha nem simogat a te puha kezed.

Ha valakit szeretsz, megérinti kezed.
Úgy 

Elloptad idő a gyermekkoromat.
Fiatalságomat is magaddal vitted.
Mikor legtüzesebb volt a hajnal.
Azt is elvetted tőlem, magadnak.
Az élet térképét arcomra rajzoltad.
Homlokom ráncaiban mélyen ülnek,
A gondok, a lázas gyötrődések.
Szemem sarkában, örömök, emlékek.
Szám körűl, a fájó betegségek.
Lábaimra bilincseket teszel.

Messzi tájakon
szerelmek lobbannak.
Széparcú lányok, legények
ábrándoznak.
Tüzes lángban égnek,
szédülve csóktól, örömtől.
Forog velük a világ,
mint kik csatába mennek,
úgy rohannak szerelmi győzelemre.
Csodákra éhezett fiatalok,
kik szomjazzák a simogatást.
Az ajkak mézédes illatát.

Ami múlik, az csúnyulni kezd.
Múló bánat, látod az sem szebb.
A múltat ezért nem szeretem.

A szívemet én fölemeltem.
A panaszkodóknak hirdettem.
A múltat boldogan temetem.

Az örömnek múlás a vége.
Változásnak halkabb a csöndje.
S ha benne öröm, egyre könnyebb.