Szép az erdő, ősszel, télen, nyáron,
ibolya szőnyeg, tavasszal látom.
Oly illatos, mint édes-kedvesem,
Ibolya, aki szeret engemet.

Terem az erdő, zajos, vagy csendes,
itt jól érzi magát,békés lelkem.
De jó, hogy mellettem van Ibolya,
aki testem, lelkem simogatja.

Párok a kapaszkodón, kéz a kézben,
szép harangok zúgása, lenn a völgyben.
Enyhe, pajkos déli szellő fújdogál,
a dombtetőn érik, egy-egy új románc.
  
Tűz a nap, akár, július derekán,
a vén kuvasz csahol, kerítésen át.
Hű kutya védi gazdáját, s a kertet,
Ugatásában, megannyi szeretet.
  
Avart kapar, jár kezében gereblye,

A fa élni akar, terjeszkedik,
méla ember nem figyel, elesik.

Künn, a napsugaras réten,
pipacs, a természet éke.
Mellette kék búzavirág,
szemed színe, csoda világ!

Az életedben, még oly sok dolgod akad,
néha vágyódás a fellegekbe,-miért?
A lelked poshadt ingoványba nem ragad,
ha szíved, szereteted adod,van kiért.
 
Fáradt lélek, és test a hosszú év során,
az ember életében mi mindent megél.
Elnyújtózni pamlagon, pihenés jogán,
sok-sok keserűség után, mindig remél.
 

Nyár után tiri-tarka
ősz,
mély erdőben szökkenő
őz.
Térdig járó, hulló
levél,
madárdal, még nekem zenél.

Zörög léptem az
avaron,
kölyök lét, lábbal
kavarom.
Csendesül immár a
határ,
délre röppent a
madár.

Fájdalom neszez a testekben,
irgalom kiált a lelkekben.
Vidítson a kedves piros orr,
szabadítson fel a kínoktól!
 
Halkan éltető, a szép remény,
alattomos kór, nagyon kemény.
Jó kedvű bohócok bódítók,
síró lelkük belül, gyógyítók.
  
Arcuk szép kerek, orruk piros,
bő a nadrág, mosolyuk fitos.

Ülök csendesen a tóparton,
vágyom, hogy kezed simogasson!
- Emlékszel még? - Egy százszorszépet
adtál, még fáj a távolléted.

Súgtad, a százszorszépnél százszor
szebb, ez az éj, álmomban látszol.
Előttem zöld gyep, álomképek,
hol a régi nyár, százszorszépek?

Indián nyár vár ma,
tüzes nap sugára.
suttogó levelek,
vén fákon csüngenek.

Menjünk, vagy maradjunk,
hol van a mi utunk?
Lelkesen csevegnek,
vidáman nevetnek.
  
Ez a szép nyári ősz,
szeretettel időz.
Mosoly, és napsugár,
várj kicsit január!
 
 2019.10.14.

Mese autó szürke színe,
gazdájának kedvence, híve.
Fényes lámpái világítók,
az éjszakában irányítók.

Színes, őszi tájba beillő,
régi módi, sebes, keringő.
Az elegáns, frakkos úr mellett,
egy bájos kisasszony tetszelgett.

Okos lányom Virág,
illatos, mint virág.
Vidám, él, nevetgél,

Merengő tekintetem a jövőbe, szomorú!
Mondjátok meg emberek, miért kell így lennie?
Kölcsön kaptuk e kerek Földet, és csak rombolunk,
egyszer, szép unokáinknak kell e majd nyelnie?

Elmúlt a forró nyár, ölelő,
virágos rét, őszbe szökkenő.
Őszi, csendes erdei utak,
színes avarral takaróznak.

Honol a csend, a park már hívogatott,
megpillantottam azt a régi padot,

Valamit mormol a bölcs, vén Duna habja,
halak cikázása, édes vizünk rabja.
Aprócska gyöngyök táncolnak, és pörögnek,
jól lakott sirályok, kajánul röhögnek.

Egy szuvas rönk, melyet lassan sodor a víz,
a napkorong még utoljára táncra hív.
Átkarolják egymást a hullámok, lágyan,
Kék Duna keringőre táncolnak százan.

2019.10.09.

Testvérkém, el kellett
mennem,
Szívemet itt hagytam
benned.
Megmentem megtört életed,
nem törhet rád a félelem.

Vas híd különös hangokat hallat,
amikor nem mondanak igazat.
Szerelmet vallani, úgy nagy vétség,
ha a lányban ott marad a kétség.

Szelíd mosolyával kacsint a Nap,
fák között, mint a kis csikó, szalad.
Míg a zöldfülű kisded levelek,
hajladoznak, sudár fát ölelnek.