Indulok esőben, a szél fúj,
akár várhat rám csodaszép út!
Ernyőm még az arcomba tartom,
mellettem kopog két tűsarok.

Feljebb emelem ernyőm, s látom,
csodás, piros kalap egy lányon.
Karimája szemét takarja,
láttatni magát nem akarja?

Indulok esőben, ha szél fúj,
várhat rám, akár csodaszép út.
Ernyőm még az arcomba tartom,
mellettem kopog két tűsarok.

Feljebb emelem ernyőm, s látom,
csodás, piros kalap egy lányon.
Karimája szemét takarja,
láttatni magát nem akarja?

Tél és tavasz

Éjszaka varázsolnék fényes napokat,
nappal, lehoznám neked a csillagokat!
Rózsaszirmokkal, körbe raknám testedet,
minden percben simogatnám szép lelkedet!
.
Télidőben, tavaszt varázsolnék neked,
a nyarat is idehoznám, én édesem!
Neked nyílna a réteken minden virág,
béke, boldogság, miénk lenne e világ!

Éjszaka varázsolnék fényes napokat,

A szerelem gyermeke
vagyok,
anyám szívébe zárta a
napot!
Élete végéig a szerelmet
hordozta,
minden pillanatban a

Lennék én ajkadon legjobb szó,
szív lennék szíveden, utolsó.
Lennék, ki csókolná a szádat,
a Föld nem hordott szebbet nálad!

Éjjel, nappal lennék csillagod,
mely sötét éjen át rád ragyog.
Lassú patak lennék szemeden,
lemosnám megszáradt könnyedet.

A légben pörgök, forgok,
megszűnik létem, elhullok.
Pici hópehely vagyok,
ha majd hideget kapok,
.
máris víg táncot járok,
mellettem a hű barátok.
Hullottunk, csak hullottunk,
fagyos földre pottyantunk.
.
Vígan öleltük egymást,
gyermekek öröme, lásd,
már rajtra készen állnak,
nagy hóembert csinálnak!
.

Emlékezni régi januárra,
csodával nézni a jégvirágra.
Frissen, tavaszt idéző, didergő,
enyhébb február felé igyekvő.
 
.
Már engedni látszik a fagy, a rög,
téli álmát szövi a búzaföld.
Föld alól kacsintgató hóvirág,
hajlik karcsú dereka, oly vidám.
 
.
A hegyormon szikrázó fehér hó,
síelőknek játszó, parádézó.

Az ajtódon, ha bekopog
az újév,
kérdezi, hogy mit kívánsz?

Ily sok ölelő rózsát ritkán látok,
rég, veled érintettem e virágot.
Simogatón, lágyan ölelik egymást,
úgy nézek rájuk, mint egykoron terád.

Mit várjak az újévtől újat, mást?
Elmémben lakozik a kitartás!
Fogadalom helyett, már élek úgy,
jobb az egyenesen járt, keskeny út.
Egyre jobban tudom, mi az elég,
megfogom az elesettek kezét.
Kizárom aggodalmam, ha tudom,
s járok békésen a rögös úton.
Tisztelem a Földet, és az eget,

 
Valaki azt suttogja most nekem,
ezen a körkapun be kell mennem.
Átlépni rajta, különös érzés,
immáron felteszem a kör kérdést.
 
Lassan körbe járom, fejtegetem,
mi lehet, mi benne tetszik nekem?
Látok egy napsütötte világot,
körben sok illatozó virágot.
 
Örök harmóniában, nap- virág,
ettől oly kerek e csodás világ.

Csodás dallam szól a messzeségből,
angyalok szálltak a békés mennyből.
A hegedűn szép zenét játszottak,
a vonó, rásimult a húrokra.

Egy szem, tündöklő, drága kis kincsem,
ilyen szép leány, mint te, több nincsen!

Amióta megszülettél, drága gyermekem,
sorsodat, minden percben szívemen viselem.

Zsuzska, és Fruzska, sétálni indultak,
mindenféle "szörnyek," keresztezték útjukat.
Ahogy mennek, hegyen-völgyön, bokron át,
velük szemben, különös figurák, manókák.

 
Néztem, néztem a Nap tündöklő sugarát,
vízre bocsájtotta bársonyos aranyát.
suhanó autók, villamos csilingelt,
szomorú, szemem egy táblára tekintett.
 
Hajó szeli a vizet, viharos Dunán,
mellé sodródott egy monstrum jármű, durván.
egy másodperc töredéke volt az egész,
a turista hajó, a hullámsírba vész.