Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Független Újságírók Szövetségének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Konzili Edit
  főszerkesztő-helyettes

Polonkai Attila
  webadmin

Kiadványok
























 

Jelenlegi hely

Viráglakodalom

Lili
Lili képe

 - Ne légy már ilyen muskátli! - mérges szúnyogként döngicséltek félálomban lévő jobb fülemben ezek a nagyon ismerős, kedvesen csipkelődő szavak, míg végre fel nem pattantak a szemeim.
   - Ó, nini, a kaktusz! Hát te vagy az? - pillanat alatt megkönnyebbültem kedves kis arcának látványától. - De mondd csak, miért szurkálódsz már ilyen kora reggel? Baj van?
   - Te tényleg egy nagy muskátli vagy! - zsörtölődött tovább a kaktusz. - Ne mondd, hogy elfelejtetted a nagy napot!
   - Jesszusom! Az esküvő! Dehogyis felejtettem el! - és máris hatalmas léptekkel indultam a fürdőszobába, hogy minden tiszteletet megadva, kellőképpen előkészítsem a már hetek óta díszbe öltözött lelkem burkát is erre a nagyon különleges, gyönyörű napra, mire a kaktusz se szó, se beszéd, becsapta az orrom előtt az ajtót. No de ilyet!
   A kaktusz, aki a növényvilágban hasonló sebességgel jár-kel, mint az állatoknál a csiga, most kétséget kizáróan fénysebességre kapcsolt és beelőzött. (Persze ezt a csiga-dolgot nem bántásként mondtam ám, csak mostani gyorsasága kifejezésének csodálatára.) 
   Vajon mi történhetett? Igazából nagyon jól ismerem a kaktuszt, ezért nem kellett sok idő, hogy rájöjjek, mi a baj, főleg miután halk szipogást hallottam kiszivárogni a kulcslyukon keresztül. Sajnos nem először sírdogált így egymagában. A legszörnyűbb az egészben, hogy az ő bánatát tulajdonképpen én okoztam, amikor annak idején bemutattam egymásnak katángot és kökörcsint. No igen! Mivel a kaktusz sosem beszélt az érzéseiről, így sokáig én sem tudtam, hogy ő bizony már régóta gyengéd érzelmeket táplált kökörcsin irányában, viszont nem volt mit tenni, hisz katáng és kökörcsin között egy pillanat alatt kialakult a kölcsönös szerelem. Azóta tudom, hogy a kaktuszt a viszonzatlan szerelem fájdalma tette szurkálódóvá. Sosem ismertem azonban nála nemesebb és önzetlenebb kis virágot, aki saját érzéseit mindvégig titokban próbálta tartani, mert látta kökörcsin felhőtlen boldogságát, és neki csakis ez számított... 
   Mindezek tükrében azonban pontosan tudtam, milyen nehéz pillanatok most ezek a kis kaktusz életében, hiszen a leány, a kökörcsin néhány óra múlva férjhez megy valakihez, aki nem ő! Ezért csendben odakuporodtam a fürdőszobaajtó elé, és jobb híján simogatni kezdtem az ajtófélfát... mintha a kaktusz kis fejét cirógatnám vigasztalón. Lehet, hogy megérezte? Nem tudom, de néhány perc múlva résnyire nyílt az ajtó, és kicsoszogott rajta a kaktusz vörösre sírt szemeivel. Nem szólt semmit, csak rám nézett és szorosan odabújt hozzám. Érdekes módon a kis kaktusztüskék most egyáltalán nem szúrtak.
  Mintegy negyed óra elteltével én még bőszen törölgettem a könnyeimet, míg ő haptákba vágta magát, és csillogó szemekkel, mosolyogva rám parancsolt: 
 - Induljunk máris, vagy elkésünk!
  Csakugyan elrepült az idő felettünk, ám én még igencsak a történtek hatása alatt voltam, és kérdőn néztem a kaktuszra: 
 - Biztos, hogy el szeretnél menni? Ha gondolod, szívesen itt maradok veled. Kökörcsin és katáng meg fogja érteni... 
 - Nem, nem soha! - vágta ki magát a kaktusz. - Neked ott kell lenned, hiszen te vagy a tanú! Én meg a világért sem hagynám ki az év legnagyobb virágbuliját, arról ne is álmodj! - vigyorgott a kaktusz, de azért a könnycseppek még ott csillogtak a szemeiben.
 - Na jó, hát legyen! De ha bármikor úgy érzed, hogy nem bírod tovább, akkor szólj nekem, és menten hazajövünk.
- Nem lesz ilyen pillanat, nyugodj meg! No de induljunk már végre!

  Ez volt az utolsó alkalom, hogy a kaktuszt sírni láttam, igaz, a szurkálódása örökre megmaradt... de cseppet sem bánom!

  Verőfényes, igazi szép nyári nap köszöntött ránk. Mintha a föld, az ég, a levegő, a víz és bennük minden apró élő csoda az esküvő tiszteletére ünneplőruhát öltött volna magára. Varázslatos volt! Az ám - jutott eszembe hirtelen - az ünneplő ruha! A fürdőszobai drámai történések miatt nem maradt időm, hogy belebújjak a legszebb ruhámba, ezért most itt állok egy szál hálóingben, mezítláb és kócos fejjel. Mit csináljak? Mondjam, hogy én vagyok az új madárijesztő? Á, nem lehet, hisz tanúként mégsem állhatok ilyen lomposan a menyasszony mellé. Mialatt ezen töprengtem, darazsak, méhecskék és apró bogarak hada lepett el, és bár fogalmam sincs hogyan csinálták, de néhány zümmögő, döngicsélő pillanat alatt gyönyörű hajfonatok díszítették a fejemet. Az egyik kis darázs dolga végeztével csibészesen kacsintott rám egyet, aztán meg a fülembe súgta, hogy nem mástól, mint a hajfonás legnagyobb mesterétől, Pompomtól tanulták el ezt a tudományt. De azért velem se tudnak mindent megetetni, mert én ezt ugyan el nem hiszem nekik, de nem ám! 
   No de a pókok! Ők sem maradtak restek! Kisvártatva bizonyították régóta ismeretes szövő- és varrótudományukat, ugyanis egy csodaszép selymes pókhálófátyolt tekertek körém seperc alatt, ami magán viselte a szivárvány minden színét. Normál körülmények között azonnal idegesen matatni kezdtem volna magamon, miféle pókhálóba ragadtam bele, de ma minden más volt... Ma gyönyörűnek láttam ezt a selymes pókhálóruhát, és úgy gondoltam, ez a legmegfelelőbb viselet erre a különös alkalomra. 
    Közben kicsi katicabogarak telepedtek a nyakam köré, mintha csak a nyakláncom gyöngyszemei lennének, a csuklómon pedig két színes pillangó ölelte át egymást, miközben a szárnyacskájukról folyamatosan pergették a friss, illatos hajnali harmatcseppeket a serényen tüsténkedő pókok és rovarok arcára...

  Jó, jó, nem ragadok le a magam készülődésénél, mesélem tovább máris, mi hogy történt, annál is inkább, hiszen most már teljes díszben, méltón állok én is a nagy esemény elé...

    Először úgy volt, hogy az esküvő szentélye a pöttyös galóca kalapja alatt lesz. Bizonyára sokakban felmerül a kérdés - joggal-, miért pont egy mérges gombát választ az ifjú pár közös életük megpecsételésének helyszínéül. A látszat sokszor csal. Nekem kökörcsin elmesélte, hogy az a gomba egyáltalán nem is mérges, csak pöffeszkedik, és szurkálódik, mint az én kis kaktuszom, mert annak idején nagy szívfájdalom érte. Megtudta ugyanis, hogy sosem lehet gyereke, nem lehetnek kicsi gombácskái, és e mélységes fájdalom látszólag teljesen érzéketlenné tette... de csak látszólag. Kökörcsin és katáng kapcsolatát eleinte nagyon ellenezték a szülők, leginkább a lány részéről. A kis galóca biztosította ezekben a lehetetlen időkben a fiatal szerelemeseknek, hogy titokban találkozhassanak, és végül ő békítette meg a szülőket is, ki tudja hogyan. Ezek után gondolom, már érthető mindenki számára a helyszínválasztás miértje. 
    Az esküvő azonban mégsem lehetett itt megtartva, tekintettel arra, hogy olyan elképesztő sokan mentünk az ünnepségre, hogy biztosan nem fértünk volna el egy kicsi gomba kalapja alatt mindannyian, nem beszélve rólam, aki valljuk be, emberként igencsak kilógok a sorból.

   A szomszéd Béni bácsi és Regina néni néhány éve már a felhők szárnyán utazgat békésen, de még most is gyakorta megpihennek a házuk előtt álldogáló diófa árnyékában. Hallom a kacajukat, amikor egy-egy levél arcomat simogatva lehull a földre. Kökörcsin és katáng nagyon szerették ezeket az erdélyi öregeket, és naphosszat képesek voltak elhallgatni ízes beszédüket. Gyakran nézték együtt beszédes csöndjükben a hajnalszín napkeltét, és a bíbor naplementét... ezért az esküvő helyszíne végül ez a mesélő diófa lett.

  Ahogy a fa előtt álldogáltam az ünnepre hangolódva, kicsit megszeppenve, egyszer csak megszédültem attól a tengernyi szépségtől, ami a szemeim elé tárult. Semmi különösnek mondható látvány nem fogadott, csak az, ami nap mint nap körülvesz, most valahogy mégis teljesen más értelmet nyert minden. 
  Először is ott volt az a gyönyörű kék égbolt. Ennyire kéknek még sosem láttam, és azok a kis báránybőrbe bújt ártatlan arcú felhők úgy pipiskedtek, és illegették magukat, mintha legalábbis el akartak volna csábítani valakit. Talán a Holdnak tették a szépet? Vagy a Nap és a csillagok előtt akartak felvágni? Aztán az egyik kis pajkos fénysugár, nem hallgatva az atyai szóra, csibészkedni indult, és elszökött otthonról. Kacagva meglovagolta először a felhők puha hátát, aztán mikor észrevette, hogy figyelem őt, szivárványhídon leszaladt az égboltról, végigszökkent a reggeli harmatcsepp-labdákon, a hajamba csimpaszkodva lecsusszant az orrom hegyére, majd beköltözött a szemeimbe... 
          
   Ni, csak! Az ifjú pár már az oltár előtt térdel! Istenem, milyen gyönyörűek! Mezei Katáng nagyon fess virág, égszínkék öltönye kitűnően harmonizál menyasszonya gyönyörű kék csillogó szemeivel. Nem is tudom, ki van meghatódva leginkább... az ifjú jegyespár, vagy Nefelejcs, a felkérésre igencsak nagyon büszke eskető virág. Szegényke idegességében mindig dadogni szokott, de ez cseppet sem zavarja most a násznépet. A fiatal és gyönyörű ara, Leány Kökörcsin ruháját olasz pókok készítették nagyon gondos, hosszas és alapos munkával. A ruhaköltemény nem pillanatok alatt készült, mint az én pókhálóruhám, hanem kereken egy év leforgása alatt. A nagyon értékes alapanyagot egy úri családból származó pillangó bábruhája szolgáltatta. Ezt ötvözték a legértékesebb pókhálóselyemmel, kiváló minőségű ökörnyállal ragasztották, és mindezek eredményeként született meg ez az alakot nagyon szépen kiemelő, finom, puha érintésű kelme, ami ibolya színben ragyog, ha valamelyik fénysugárral találkozik... 
          
  Ahogy hallgattam meghatódva az eskü szövegét, és az elhaló hangon kimondott igeneket, akaratlanul is a körülöttem álló, szintén könnyekig hatódott virágokra néztem. A pipacs, a napraforgó, a búzavirág, a kicsi porcsinok, a rózsa, a pitypang és a százszorszép... Mennyi szépség kívül-belül, és mennyi kedves emlék köt valamennyiükhöz külön-külön. Mintha a családom lennének ők...
  Felidéztem magamban az első találkozásomat kökörcsinnel és katánggal, eszembe jutott a sok nehézség, akadály, amiken át kellett küzdeni magukat azért, hogy most itt foghassák boldogan egymás kezét, és elgondolkodtam azon, vajon melyik a szebb: a göröngyös, mégis sokszor akácillatú út, amin eljutottak idáig, vagy maga ez a megszentelt gyönyörű ünnep... esetleg így együtt a kettő? Vajon fájdalom és nehézségek nélkül értelmezhető-e a boldogság? 
          
  Túl sok idő azonban nem akadt az elárvult gondolkodásra, mert már hallottam is felcsendülni a lakodalomba hívó első taktusokat a harangvirág vezényletével. Vidám ének- és zeneszó, hajnalig ropogó tánc, terülj-terülj asztalkám, és megállás nélkül csordogáló ízletes nektárbor követte ezt a felejthetetlen kézfogót, így hát hálás szívvel, lassan magukra hagytam az ünneplő virágokat. Elvégre bármily megtisztelő is volt tanúként részt venni ezen az esküvőn, a virág-ünnep mégiscsak virág-ünnep, és nem embereknek való... 

  Kis kaktuszomat ugyan nem láttam a nap folyamán, de amikor másnap reggel durcásan és megjegyzem, kicsit másnaposan köszönt nekem: - Mekkora nagy muskátli vagy! - jóleső melegség járta át testemet, lelkemet, és arra gondoltam, mégiscsak szép az élet!

2012. júl.27.

(kép forrása: http://www.jogazda.sk)

Rovatok: 
Mese