Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Független Újságírók Szövetségének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Konzili Edit
  főszerkesztő-helyettes

Polonkai Attila
  webadmin

Kiadványok
























 

Jelenlegi hely

Varjak szigete

Ágnes
Ágnes képe

Egyszer volt, hol nem volt, de valahol mégis volt, valahol a világ végén, az Óperenciás tenger közepén magasodott egy égig érő szikla. Ezen a sziklán állott egy ezer tornyú várkastély.
Ablakai sötéten néztek a tengerre oly komoran, mintha senki sem lakott volna mögöttük.
Pedig nem volt lakatlan ez a várkastély. Egy gonosz nagy úr lakott benne, megszámlálhatatlan rabló lovagjainak seregével.
Éjjel és nappal őrszemek figyelték a tengert. Amikor hajó közeledett, jelt adtak az úrnak, aki parancsot adott, hogy fogják el! Minden arra tévedt hajót megtámadtak és kiraboltak, a legénységet és az utasokat leöldösték s a tengerbe vetették.
Óvakodtak is a hajósok ettől a szigettől. Messzire elkerülték, ha csak egy tengeri vihar szele vitorláikba kapaszkodva arra nem sodorta hajójukat.
A sötét várban pedig halomba gyűltek a kincsek annyira, hogy a kincstárba már be sem fértek.
A sötét vár ura egyszer álmot látott.
Egy ősz öreg ember állott előtte és így szólott hozzá:
- Mondd, minek ez a tengernyi kincs? Nincsen gyermeked, örökösöd, akire hagyhatnád. A te életed is véget ér egyszer és akkor itt kell hagynod, mert a másvilágra nem viheted magaddal.
Amikor felébredt, elgondolkodott az ősz öreg ember szavain.
-Meg kell házasodnom! Mondta fennhangon.
-Legyenek gyermekeim, akik örököljék a kincseimet!
Azonban egyetlen leányt sem ismert, akit feleségül vehetett volna.
De vajon hol az a leány, aki idejönne a világ végére, az Óperenciás tenger kellős közepére, amit minden hajó messzire elkerül?
Törte a fejét, búslakodott és már a kincsei sem tudták felvidítani.Még a rablástól is elment a kedve, ha csak arra nem gondolt, hogy rabolni kellene egy szép leányt, akit anyává tehetne.
Egy napon végre hajó tűnt fel a láthatáron.
Hófehér vitorlái ezüstösen ragyogtak a napfényben.
A rablóseregnek tüstént kedve kerekedett egy kis csetepatéra.
Csak uruk intésére vártak, hogy megtámadhassák a közeledő hajót.
Hanem a parancs ezúttal elmaradt.
A nagy úr palotájának egyik erkélyén állva távcsövével kémlelte a tengert. Látta közeledni a fehér vitorlás hajót. Azt is észrevette, hogy a hajónak nincs legénysége.
Színes selyem fátylakat lengetett a tengeri szellő. Halk zene és énekszó hallatszott.
A hajó orrában egy gyönyörűséges leány állott. Ruháján drágakövek csillogtak, fején gyémántköves korona ragyogott.
A rabló lovagok mind a partra siettek s elbűvölten figyelték a közeledő hajót.
Azonban a vitorlás hirtelen irányt változtatott.
A nagy úr szívében kihunyt a reménység, hogy vendégül láthatná a szépséges királynőt és udvarhölgyeit. Parancsot adott a martalócoknak; -fogjátok el őket és hozzátok elém valamennyit!
Azok pedig csak erre vártak. Hajójukra szálltak és üldözőbe vették a fehér vitorlás hajót.
Már, már utolérték, amikor az egyszeriben köddé vált. Csupán egy hang csendült a távolból:
- Sötét vár ura, halld a szavamat! Tengernyi a kincsed, de gonosz a te szíved.Lelked oly sötét, mint az ezer tornyú palotád. Se asszonyt, sem gyermeket nem tudnál szeretni. Kincseiden a megölt emberek vére szárad. Sötét lelkeden a megkínzottak átka ül.
Azt hitted, minden a tiéd lehet. A boldogságot sohasem találod meg, mert nincs szeretet a szívedben.
Teljesedjék hát a meggyilkoltak átka! Süllyedjen  el a rablóvárad! Nyeljen el  a tenger a martalócaiddal együtt!
Ekkor rettenetes vihar kerekedett. Elsötétült az ég és az orkán toronymagas hullámokat emelt a sziklaszirt  köré. Villámok cikáztak, zengett az ég és felmorajlott a tenger. A sziget pedig várastól, lovagostól,kincsestől a mélybe süllyedt.
Csupán csak egyetlen kőszikla maradt meg a rabló lovagok szigetéből. Körülötte ma is fekete varjak keringenek
Mondják, hogy a nagy úr változott kősziklává és a körötte kereng fekete varjak pedig a martalócai, akik egyre csak azt kiáltozzák; -kár, kár, kár!

Rovatok: 
Mese