Ez a vasárnap is úgy kezdődött, mint a többi. Az asszony, mint minden reggel, úgy fél kilenc körül bement édesanyja szobájába, és feltette a szokásos kérdést:
- Mama, hozhatom a kávét?
- Most nem, majd később, hangzott a szokásos válasz. 
- Ok!
A nő már fordult volna, hogy kimenjen, de édesanyja utána szólt.
– Adhatnál abból a cseppből, amely megkönnyíti a dolgom elvégzését. 
Mivel a csepp hozzátartozott a napi gyógyszer adaghoz, oda volt készítve az asztalra, az asszony a már megszokott mozdulattal nyúlt a segítséget nyújtó cseppekért, kissé fáradtan csöpögtette a maradékot a pohárba, és közben arra gondolt, hogy a mai napra tervezett kellemes meglepetés programnak lőttek, ugyanis a fiához készültek egy kis kiruccanásra. Oly ritkán mozdult ki szegény Mama, nehezére esett minden lépés, na meg a szükség, ami nem akkor jött, amikor várta.
   Nos, hogy megkönnyítse édesanyja dolgát, javasolta, hogy dőljön hanyatt az ágyon, és körkörösen dörzsölje a hasát, az talán segít. Az asszony szerette volna édesanyját elvinni az ük unokájához is, ettől mindig vidámabb lett, boldogan büszkélkedett ismerősei körében, milyen csodálatosan szép és okos kislány.
   A lánya minden esetben fel volt készülve, hogy talán ez az utolsó látogatás. Sajnos Mama egészsége már nem volt az igazi. A nehéz munka, a napi gondok, a három gyermekének felnevelése igencsak megviselte egészségét. Már nagyon nehezére esett pár lépést is megtenni. Nem látszott rajta a kor, kifejezetten szépek voltak vonásai. Igaz, tekintete már nem volt a régi nem fénylett, elfáradt, ami érthető így a 95. életév betöltése előtt. A függetlenség napján született, egy szabolcsi éhbérért dolgozó sokgyermekes családba, de sohasem volt szabad és független. Tehát a napi program elmarad, gondolta a lánya belenyugvóan, és elindult a saját szobája felé, és még visszatekintve, megnyugodva látta Mama „szót fogadott” ami egyébként nem volt jellemző. 
   Nem telt el negyed óra, - ahogy általában - elindult megnézni mi is van a Mamával. Döbbenten megállt a szoba ajtajában, mereven nézett édesanyjára, aki mozdulatlanul hanyatt feküdt az ágyon, egyik karja és lába tehetetlenül lógott le az ágyról. 
- Úristen! Mama! Mama! - kiabálva hajolt a mozdulatlan test fölé, nem lélegzett! 
Próbált észhez térni az első megdöbbenésből, kirohant a szobából át a fiához:
- Gyere gyorsan! - ordított önkívületi állapotban. - A Mamával történt valami! Gyere gyorsan! 
   A fiú álmából fél kábultan botorkált át nagymamája szobájába, fölé hajolt, és percekig nézte, majd nézett maga elé, nem tudta felfogni a látványt. Akit a világon a legjobban szeretett, itt fekszik mozdulatlanul, nem lélegzik, lassan nyúlt mamája pulzusához, és fáradt üveges szemmel tekintett anyjára, aki tőle várta a megváltó szót: Tévedtél anyám!
   De nem ez történt. Csak néztek egymásra, nem szóltak, csak átölelték egymás szenvedő lelkét, és próbáltak magukhoz térni. Ami történt, mindkettőt megrendítette minden porcikájában. Szinte az önkívületi állapot határát súrolta a lelküket ért fájdalom. A tehetetlenségtől elernyedtek végtagjaik, mozdulni sem tudtak.
Olyan hírtelen történt, hogy még nem fogták fel, pedig a tudatukban már hosszú ideje benne volt, hogy egyszer bekövetkezik. Az orvos minden esetben felkészítette a családot, bármi történhet, ugyanis az idő igencsak eljárt, a csodára pedig nem lehet számítani. 
- Úr Isten! - kezdett a merevségből felocsúdni az asszony. Elment az Anyám! - és a könnytől fátyolos tekintettel nézett az édesanyjára, aki élettelenül feküdt ágyában!
„Nem, ez nem lehet! Ez nem történhet meg!” - futott át gondolatán, mely még nem volt teljesen tiszta az első megdöbbenéstől. „Mi is történt? Hiszen még pár perce beszélgetett vele! Még pár perce válaszolt a kérdésére!”
– Mama hozhatom a kávét? - hangzott el, mint minden áldott reggel, ma is. – Még ne hozd, majd később. - válaszolta erőtlen hangján az idős megfáradt asszony. Próbálta agyában lejátszani a történteket, zavaros fejjel nyúlt a telefon után, hogy bejelentse az ügyeletnek mi is történt.
   Több alkalommal is megtörtént ez a jelenet. Az édesanyja pár hete jött ki a kórházból, ahova a hírtelen vérnyomás emelkedés miatt vitte be a mentő. Sajnos már nem az első alkalommal, de ahogy már többször is, mire beértek vele, semmi baja nem volt, ilyenkor szemrehányóan nézett a lányára:
- Na ugye megmondtam hogy nem kell nekem orvos! Igaz, ezt nem lehet megszokni, de már nem csináltak ezekből az esetekből nagy ügyet. 
- A Mama túlél mindenkit! - mosolyogtak a családtagok nagy megkönnyebbüléssel. 
De ez most más volt! Ez komoly, innen már nincs visszaút! Kezdett derengeni az asszony elméje. Hogyan is történt? Miután megitta a Mama a cseppeket, mondta neki feküdjön hanyatt, és kezével körkörösen dörzsölgesse a hasát. Nem csinált különösebb ügyet a jelenetből, hiszen ha nem két, de háromnaponta megismétlődött, és szerencsére minden alkalommal eredményes volt. Most is ezt gondolta, amikor magára hagyta édesanyját, de még visszanézett, és látta, hogy az szorgalmasan dörzsölgette hasát.
   Talán tíz perc telt el , mikor szokás szerint indult megnézni mi történt, jobban van-e a Mama. Ez a jelenet még nagyon hosszú ideig megmarad benne, na meg a gondolatok, hogyan lehetett volna ezt kivédeni, mit tehetett volna, hogyan akadályozhatta volna meg, és kéretlenül zúdulnak rá a gondolatok és kérdések, mellyel önmagát próbálja megnyugtatni, vagy kérdőre vonni. Sajnos innen már nincs tovább, hiába a gondolatok sokasága.
   Még jó pár órát tölthettek vele, ülhették körül mozdulatlanságba dermedt szeretett Mama ágyát. 
   Az asszonyt gyermekei, fia és lánya próbálták nyugtatgatni, közben a lelkük mélyén zokogtak nagymamájuk elveszése miatt. Igen, gondolták, ez egy feledhetetlenül szomorú vasárnap!