Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Független Újságírók Szövetségének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Konzili Edit
  főszerkesztő-helyettes

Polonkai Attila
  webadmin

Kiadványok
























 

Jelenlegi hely

Rabszolga-kereskedelem régen, embercsempészet ma?

párducos
párducos képe

   Az alábbi hosszú részlet Jules Verne A tizenöt éves kapitány című, 1878-ban megjelent regényéből való (Második rész, Első fejezet) - hallatlanul megdöbbentő írás a rabszolga-kereskedelemről, egyúttal igen érdekes összevetve a mai migránsválsággal... Érdemes elolvasni, tán adózva ezzel is kicsit megannyi rabszolga emlékének...

   Rabszolga-kereskedelem! Valóban, ezt a szót gyökerestül ki kellene irtani az emberi nyelvekből. Persze hogy a rabszolga-kereskedést már hosszú esztendők óta tiltják azoknak az európai államoknak a törvényei is, amelyek tengerentúli gyarmataik kifosztásával oly sok időn át annyi hasznot húztak a gyalázatos kufárkodásból. De minden törvény és jog ellenére még mindig él - különösen Közép-Afrikában - sajnos ma, a XIX. században is. Van néhány állam, mely magát fennen kereszténynek nevezi, de nyíltan tűri a „fekete áru” kufárainak sötét üzelmeit.
   Azt lehetne hinni, hogy ez a kereskedelem már egészen megszűnt, többé már nem adnak és vesznek emberi teremtményeket. De az csak papíron van így, s az olvasónak - ha bele akar hatolni történetünk második részébe - elsősorban erről kell tudnia. Ha eddig nem hallott volna róla, most elmondjuk, hogy ezek a lelketlen kufárok még mindig vadásznak emberekre; s egész földrészeket elpusztítanának azért, hogy néhány rabszolgatartó gyarmatot tápláljanak élőárujukkal. Igen, tudnia kell az olvasónak, hogy még mindig jól szervezett hajtóvadászatokat indítanak emberi teremtményekre, s e barbár razziákon patakokban folyik a vér, a falvak lángolnak, településeket fosztanak ki - csak azért, hogy ezek az elvetemült emberhajcsárok megtalálják sötét számításaikat.
   Lapozzunk csak egy kicsit utána a történelem könyvében, hogyan is kezdődött ez az egész rabszolga-kereskedelem.
Tulajdonképpen a XV. század vége óta virágzik, azóta, hogy a mórokat kiűzték a spanyol földről, s az arab menekültek Afrika északi partján telepedtek meg. A portugálok, akik az afrikai partok első gyarmatosítói voltak, szüntelen harcban álltak velük.  Akiket elfogtak közülük, azt Portugáliába szállították, s rabszolgaságba vetették. Ez volt a magja ennek a sötét üzletnek, mely árnyékot vet Nyugat-Európa történetére.
   Ezek a mór foglyok viszont jórészt gazdag családokból származtak, s természetesen szívesen kiváltották volna magukat a szomorú rabságból. De a portugálok, akik nem aranyra voltak elsősorban éhesek, hanem a gyarmataik kihasználásához elengedhetetlenül szükséges munkaerőre, nem fogadták el a felkínált pénzbeli váltságot.
Így történt, hogy az arabok maguk ajánlottak fel fogságba esett testvéreik helyett fekete rabszolgákat a portugáloknak, s valóban ők juthattak legkönnyebben hozzá ehhez a csereáruhoz Afrika földjén. A portugálok belementek az előnyös cserébe: ez az egyezség vetette meg alapját az európai rabszolga-kereskedelemnek.
   A XVI. század vége felé már javában virágzott ez a gyalázatos embervásár, s e nyers kor emberei nem is találtak benne semmi kivetnivalót. Mindazok a nemzetek felkarolták a rabszolga-kereskedelmet, amelyeknek gyorsan és eredményesen kellett gyarmatosítaniuk tengerentúli, újonnan megszerzett területeiket. A tapasztalat ugyanis azt mutatta, hogy az éghajlat tropikus változásaihoz hozzászokott feketék sokkal jobban bírják az Újvilág megpróbáltatásait, mint a fehér ember, akit megtizedelt a forró égöv ezer leselkedő veszedelme. A négereket külön e célra épült rabszolgahajók kezdték átszállítani az óceánon, s az afrikai part számos pontján jelentős kereskedelmi ügynökségek létesültek, melyeknek feladata lett a „fekete áru” beszerzése és szállítása; azé az árué, melyhez olcsón jutottak hozzá, s amely siker esetén mindennél bőségesebb hasznot ígért.
    Ám bármennyire is európai érdeknek látszott a gyarmatok gyors kihasználása, ez mégsem adhatott erkölcsi alapot egy olyan gyalázatos dolognak, mint a rabszolga-kereskedés. Egyre erősebbé vált a megbotránkozás, egyre többen emelték fel a szavukat az emberiesség nevében, hogy maguk az országok is véget vessenek az emberrablásnak.
1751-ben a kvékerek álltak a rabszolgaság eltörléséért küzdő mozgalom élére, méghozzá abban az Észak-Amerikában, ahol egy évszázad múlva - ugyanennek a kérdésnek a jegyében - majd ki fog törni az „Észak Dél ellen” polgárháború. Több északi állam - így Virginia, Connecticut, Massachusetts, Pennsylvania - törvényhozásilag eltiltotta a rabszolgakereskedést, és felszabadította azokat a rabszolgákat, akiket pedig jókora költséggel hurcoltak ezeknek az államoknak területére.
   Azonban a kvékerek mozgalma egyáltalán nem állt meg az Újvilág északi tartományainak határán. A rabszolgatartókat hevesen üldözték az Atlanti-óceánon túl is. Különösen Angliában és Franciaországban emelkedett egyre nagyobb mértékben e mozgalom lelkes híveinek száma. „Inkább vesszenek a gyarmatok, mint hogy így megcsúfolják az emberi erkölcsöt!” - ez volt az a hatalmas jelszó, mely megrázkódtatta az egész óvilágot, s a mozgalom - tekintet nélkül arra, mily súlyos politikai és gazdasági érdekek fűződtek ehhez a problémához - elhatalmasodott egész Európában.
    Elsőnek 1807-ben Anglia törölte el hivatalosan a „fekete” kereskedelmet. 1808-ban Franciaország követte példáját; közös egyezményüket Napóleon erősítette meg Elbáról való visszatérése után, rövid, száznapos uralma alatt. Ám ezek a törvények és nyilatkozatok nagyjából alig jelentettek többet írott malasztnál. A lélekkufárokat úgyszólván mit sem zavarták a törvények, s a háborús évtizedek alatt hajóik nyíltan sürögtek a tengereken, roskadásig megrakva „ébenfával”.
De aztán az óceán mindkét oldalán komolyabb lépéseket tettek a rabszolgavadászok ellen. 1820-ban az Egyesült Államok, 1824-ben Anglia nyilvánította kalózoknak a rabszolgahajókon szolgálatot teljesítőket, s ez elfogatásuk esetén halált jelentett számukra. Franciaország csakhamar csatlakozott az új egyezményhez. Mégis az Újvilág déli államai, a spanyol és portugál gyarmatok - sajátos önös érdekeikből - nem csatlakoztak a közös küzdelemhez, továbbra is igyekeztek hasznot húzni az átszállított kényszermunkásokból, nem törődve azzal a veszedelemmel, mely most már létükben fenyegette a rabszolgahajókat, ha felfedezik őket a tengeren.
   Emellett, sajnos, a jámbor törvények csak a jövőre vonatkoztak: próbálták ugyan megakadályozni az új rabszolgák szállítását, de a régiek tekintetében minden úgy maradt, ahogy volt.
   Csak a XIX. század harmincas éveiben kezdődött meg a rabszolgák törvényszerű felszabadítása. 1833-tól 1848-ig közel egymillió lélek nyerte így vissza - legalábbis a törvény betűje szerint - szabadságát az európai országok tengerentúli birtokain. 1859-ben indult meg a harc az Egyesült Államok északi és déli országai között, s az északiak győzelmével az úgynevezett emancipáció, a rabszolgák felszabadításának műve formailag kiterjedt egész Észak-Amerikára. Mikor e sorokat írjuk, csupán a portugál és spanyol gyarmatok ragaszkodnak még a rabszolga-kereskedéshez, s a keleti - afrikai és ázsiai - muzulmán országok. Ezenfelül Brazília nem adta vissza még a színes bőrűek emberi szabadságát, habár törvényei tiltják újrabszolgák fogását, s a négerek gyermekei brazil földön már szabadnak születnek.
   De mi történik Afrika belsejében, ahol a kíméletlen embervadászat egész törzseket foszt meg még mindig természetes, velük született szabadságuktól? A gyilkos karavánok számára itt kétút kínálkozott: az egyik nyugat felé vezet a portugál Angola irányában, a másik keletre visz, az ugyancsak portugál Moçambique felé. A szerencsétleneknek csak töredéke szokott megérkezni ezekre a gyűjtőállomásokra, ahonnan Kuba vagy Madagaszkár piacaira szállítják el őket vagy a mohamedán Közép-Kelet felé, Kisázsiába, Mekkába vagy Masqatba. A tengeri nemzetek hadihajói a partok hosszúsága folytán alig tudják ellenőrizni ezt a sötét forgalmat, mely jórészt amúgy is a szárazföldön bonyolódik le.
    Azt is kérdezhetnék, vajon még mindig jelentős-e az összefogdosott emberek száma, hogy ennyire törődnünk kell sorsukkal.
Nem kétséges! Szakértők még mindig évi nyolcvanezerre becsülik azoknak az emberi lényeknek számát, akik élve érik el a gyűjtő állomásokat - s ez a szám, úgy mondják, csak tizede azoknak, akik elpusztulnak a hajtóvadászatok vagy a szállítás ideje alatt. Hiszen e nagy mészárlások után egész területek elnéptelenednek, falvak sorát égetik fel, a folyók felduzzadnak a holttestektől, a vadállatok elszaporodnak, annyi az olcsó emberhús.
    Livingstone, e kiváló utazó, beszámol arról, hogy nem ismert rá egyes területekre, melyeket pár hónappal azelőtt meglátogatott, s utána rabszolgavadászok pusztították végig. Stanley, a nagy Afrika-kutató, így ír arról a hatalmas vadászterületről, mely Közép-Afrika bozótos felföldei között terül el: „A nagy tavak vidékén, Zanzibar környékén, Nyasszában s a Zambezi mentén, azon az úton, ahol végigmentem, mindenütt öldöklés, fosztogatás, romok, elnéptelenedett tájékok. Szinte felmerül a kérdés, hogy a rabszolgaságnak vajon csak magának az afrikai fekete fajnak teljes kiirtásával lehet-e véget vetni, mint ahogy a művelt európai nemzeteknek sikerült teljesen kipusztítaniuk az ausztráliai bennszülötteket az ötödik világrészen.”
Remélhető-e, hogy a portugálok és spanyolok egyszer csak berekesztik gyalázatos üzelmeik sorát, s e műveltnek mondott nemzetek végre megelégelik a lélekkufárok mesterkedéseit?
    Történetünk évében, 1873-ban valóban minden keresztény államnak már el kellett törülnie a rabszolgaságot saját területén. De a muzulmán országok minden lelkiismeret-furdalás nélkül tovább táplálják ezeket az üzelmeket, mintha el akarnák népteleníteni az egész afrikai földrészt. Most már természetesen főként ide irányul a rabszolgák szerencsétlen áradata: évenként negyvenezer lélekre teszik azoknak a számát, akiket útnak indítanak a mohamedán országok felé. Még jóval Napóleon egyiptomi expedíciója előtt a núbiai Senna négereit ezrével adták el a szudáni Darfur feketéinek - és megfordítva. Bonaparte tábornok saját maga is nagyobb mennyiségű ilyen négert vásárolt, akiket aztán a mamelukok mintájára katonákká képeztek ki.
A felszabadultnak mondott XIX. század háromnegyede eltelt már, s lám, a rabszolga-kereskedés alig csökkent Afrika szívében. Néha azt hihetnénk, hogy éppen ellenkező leg, szinte erősödik!
    Az iszlám pártolja ezt a szomorú forgalmat. Minthogy az egykori fehér hadifoglyok eltűntek a Próféta országának piacairól, őket kell helyettesíteniük a szerencsétlen feketéknek. Ez a sötét folyam táplálja a muzulmán tartományok csökken ő lakosságát, amelyeknek urai kultuszt csinálnak dologtalanságukból. Gyakran katonává válnak itt a rabszolgák, mint Napóleon afrikai hadjárata alatt. Egyebekben azonban a rabszolga szinte pénzt helyettesít; ezekben a félbarbár országokban udvari méltóságokat, tisztviselőket gyakran fizetnek ki - rabszolgákkal.
    S nem kell-e mindezért mégis a hatalmas és művelt európai nemzeteket okolnunk? Igaz, hogy hajóik őrzik az afrikai s atlanti partokat, ezzel szemben Afrika belsejében vígan virágzik a kufárok üzlete, karavánokat indítanak útnak a gyarmati tisztviselők szeme előtt, nyilván tudtukkal is, akik tűrik, hogy hajtóvadászatokat, valóságos hadjáratokat vezessenek a négerek ellen, elnézik, hogy kilenc ember pusztuljon el, csak hogy egy rabszolgát sikerüljön élve befogni a hajcsároknak.

Rovatok: 
Olvasásra ajánlom