Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Független Újságírók Szövetségének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Konzili Edit
  főszerkesztő-helyettes

Polonkai Attila
  webadmin

Kiadványok
























 

Jelenlegi hely

Rühességem története I. Rész

Mezőpaniti B.János
Mezőpaniti B.János képe

Rühességem története I.Rész

1. Atkák

Az egész úgy kezdődött, hogy megnősültem. Semmi különös nincs ebben, mással is előfordult már ilyen, sőt, mondhatnám törvényszerű az efféle dolog férfiembernél. A nászutunk Budapestre vitt bennünket, az akkori idők egyik legelegánsabb helyére, - a nevét nem mondom ki, nehogy baj legyen belőle - egy külsőleg szép szállodába.
Belsőleg is szép volt, relatíve. De egy szocialista országban, a hetvenes években milyen legyen egy szálloda? Olyan, amilyen, érthető módon a legkevésbé sem érdekelt ez a szempont minket, mással voltunk elfoglalva, a kaja normális volt, a "programfelelős" kisasszony vagy inkább elvtársnő minket nem nagyon kapacitált, ennyi belátás azért szorult belé. Esténként a helyi bárban egy kellően elbutult duó - természetesen az alkohol hatására rovására írható -  prezentálta a zenét. Szóval minden adott volt, hogy a "kisember" nászutaspár jól érezze magát.
Ebből hiba nem volt, tényleg nem voltak extra igényeink, és ezt a szálloda csalódás-mentesen ki is elégítette. Szóval szép volt a nászutunk és örökre emlékezetes marad, de nem a szokásos szófordulat mondatja ezt velem, hanem a következmények. Na , nem arra a természetes következményre kell gondolni, ami egyébként nálunk is bekövetkezett, hanem valami másra. Arra ugyanis, hogy rühesek lettünk, természetesen mind a ketten, hiszen egy ágyban aludtunk.
Amikor hazaértünk, még nem észleltünk semmit, csak néhány nap múlva vettük észre, hogy a másikunk vakarózik. A kézfej viszketése volt a legjellemzőbb, az ujjak köze, aztán sorra a hajlatok, végül az egész testfelületet éktelen viszketés fogta el. Valószínűleg a feleségemnek tűnt fel, hogy sűrűn vakarózom, de mivel ő is hasonló cipőben járt, nem volt nehéz rájönnie, hogy valamit összeszedtünk a nászutunkon. Rövid megbeszélés után arra a kézenfekvő megállapításra jutottunk, hogy ennek fele sem tréfa, s mivel a tünetek egyértelműek voltak mindkettőnknél, magára vállalta, hogy elmegy a bőrgyógyászatra. Az orvos megvizsgálta, hümmögött valamit és már el is kezdte írni a receptet. A feleségem nem értette a dolgot és megkérdezte, mi a baj, mi a betegség?
- Mi lenne? Rühesség! - hangzott a válasz, az orvostól természetességgel, a feleségem meg majd elsüllyedt szégyenében, hisz ilyesmit csak hírből hallott az ember. A lényeg: az orvos utasításait szigorúan betartva, rövid úton megszabadultunk a rühességtől és még 25 évre védettséget is szereztünk.
Nos, eddig a történet. De ami ezután következett az szokatlan, katasztrofális, ami a közállapotainkat illeti - vagyis mik meg nem történnek Magyarországon. Ezt szeretném Önöknek elmesélni, természetes dióhéjban. Mert a történet alig hihető, ha nem velem történt, el sem hinném, ha nem én vagyok ennek a történetnek a hőse, de inkább elszenvedője, ahogy vesszük.Közhely, amit mondok, minden rosszban van valami jó, és fodítva is igaz. Az én életem is csupa közhely, de azért van benne érdekesség is. Íme:
A kisváros, ahol laktunk akkor, szép villákból álló, hatalmas parkos-ligetes épületegyüttesből áll, legalább is város döntő része. A közvetlen városmag hordozta csupán a városainkra jellemző emeletes építkezés vonásait, itt voltak a középületek sorban, egymás mellett. De az olyan közszolgáltatások, mint az egészségügy, szétdarabolva, a város különböző pontjain voltak elhelyezve. Így a Bőr és Nemibeteg Gondozó Intézet is egy szép villában kapott helyet, még az 50-es években, amikor a burzsujoktól kisajátították, és az óta is szépen megvoltak az Intézet munkatársai e kies helyen. A környéken lakó korosabb hölgyek, akik az idejük jórészét az ablakban töltötték, szinte ugyanolyan pontossággal tudták, kinek van nemibeteg jellegű problémája, mint az orvosok. De az orvosokkal ellentétben, akiknek ez etikai kérdés is volt, és száz bajuk is nagyobb volt ennél, ezek a hölgyek az önkéntes és önkényes diagnózist megállapítva, szállították az értékes információt a város hasonszőrű köreibe.
Amikor feleségemet meglátták az épületbe bemenni, először nem tudták, hogy ki a csuda az illető, de hogy s hogy nem, kiderítették, hogy a városban működő gyár egyik alkalmazottjáról van szó, méghozzá könyvelőjéről van szó, aki a központi könyvelésen dolgozik..
A hír futótűzként terjedt a városban: a feleségemnek nemibeteg-problémája van. Először csak azt észlelte a feleségem, hogy a háta mögött összesúgnak a kollégái, de
nem tulajdonított a dolognak különösebb jelentőséget.
De aztán kibújt a szög a zsákból: nemsokára a főnöke akart vele beszélni, és bizalmasan megkérdezte tőle: igaz-e hogy a Nemibeteg Gondozóba jár, és ha igen, mi célból?
Elképedt ezen a brutális és törvénytelen tapintatlanságon a nejem, és kapásból azt felelte:
- Ha nagyon érdekel, megmondhatom: egy emberibb állás után nézek! És meg is találtam, úgyhogy a mai napon beadom a felmondásomat.
Persze, időközben tisztázódott minden és úgy jöttünk el a kisvárosból, hogy nem maradt rajtunk semmi a koszból, amit ránk kentek, de nem kívánom senkinek azt a szituációt, amibe kerültünk.
Mivel már korábban elhatároztuk, hogy állást változtatunk, így nem volt nehéz a munkahely változtatás, csak a "batyu", amit ez a helyzet okozott, komoly lelki teherré duzzadt időközben.
Mintha az atkák, amelyek a rühességünk alatt keletkeztek, és kikelve, a körülöttünk lévő világot is megfertőzték volna. Mintha nem is kenegettük volna be magunkat a rühesség elleni oldattal, amit a szakember, az orvos írt fel. Egyszeriben rühes kutyák lettünk a kisváros lakóinak szemében.

2. Akták

Akkoriban szokás volt lekáderezni a munkavállalókat, nos az én káderlapomon a következő információk voltak. A környékbeli faluban születtem, apám szegény parasztszármazású volt, jelenleg a helyi TSz tagja. Szerettem tanulni, a középiskola után felvettek az egyetemre, szociálpedagógia szakra. Negyedéves koromban szerződést kötöttem a Kunszentjózsefi Állami Gazdasággal, amelynek értelmében kifizették az eltelt időre is a társadalmi szerződésemet, így mintha kezdetektől fogva az Állami Gazdaság dolgozója lettem volna, szép kis summát vettem fel egyben. Tanulmányaimat befejezve szocilológus munkakörben kergettem a semmit, és amikor ez lehetővé vált, kinevezetek a Gazdaság szociális osztályának vezetőjévé. Közben megismerkedtem feleségemmel, és rövid úton meg is nősültem.
Amikor a lehetőségek adottak voltak, főosztályvezetővé neveztek ki, egy szem beosztottal, ő volt az osztályvezető.
Szépen alakult a pályafutásom, amikor beütött ez a krach, a rühességgel. Mint valami orkán erejű szélben, viharban találtam volna magamat szemben, tehetetlenül vergődtem, még le sem járt a szerződésem, viszont kiutáltak a munkahelyemről, ezért a legbölcsebb, amit tehettem, a szomszéd városban helyezkedtem el. A feleségem itt megfelelő állást talált, és én is jó fizetést kaptam a helyi Tsz-nél. Nem kellett visszafizetni a szerződésemben még le nem dolgozott időre a régi munkahelyemen a pénzt, mert közös megegyezéssel bontottunk szerződést. Tehát elfogadhatóan alakult volna sorsunk, azonban utánunk nyúltak és lehetetlen rágalmakkal halmoztak el bennünket. Feleségem nem bírta tovább, elmegyógyintézetbe került. A Tsz elnök kiállt mellettem, nem hitte el a rágalmakat, és fontos megbízatásokat kaptam, és azokat rendre teljesítettem is. Rövid idő alatt az elnök jobb keze lettem.
Egyik alkalommal a már leszálló ágban lévő, de még jelentős erőt képviselő MSzMP egyik vezető embere járt nálunk "munkamegbeszélésen", vagyis vadászaton, és az utána következő esti piáláson eladott a főnököm a pártembernek, személyi titkárnak. Ezt másnap közölte az elnök velem. Minden kérésemet teljesítették, ami egy lakás volt, és az, hogy a feleségem a párt kórházában kezeltethessem. Na meg egy személyi használatú autó, mert ez a munkakörrel járt együtt. Ha ugyanis sürgősen cselekedni kellett, nem várhattam a villamosra.
Nekem az volt a dolgom, hogy a főnököm magán jellegű ügyeit intézzem. Hamar ráéreztem, rátapintottam a leglényegesebb dolgokra, és rajta is tartottam a kezem a leglényegesebbeken. Ezek a következők voltak: a halódoló párt, a főnököm szeretője, a szicíliai birtok.
Az anyagi ügyeim kitűnően alakultak. Még a Tsz-ben sikerült megakasztanom egy kétemeletes villát, mert vagy tízet építettek a közösből, egyet nekem is adott az elnök, mint jobb kezének. Ezt hasznosítottam is az IBUSZ-on keresztül. És sikerült még vagy kétszáz katasztrális holdnyi legelőt is megkaparintani. Amióta a pártmufti titkára lettem, annyit tettem el, amennyit nem szégyellek. Rám volt bízva a kassza. A párt közben megboldogult, de az okosabbja feltámasztotta. Maradt ott jócskán vagyon még, bár sokan úgy tettek, mint én és a főnököm. Leléceltek. Persze nem üres zsebbel.
Eddigi tulajdonaim: szicíliai birtok, huszonöt millió Euró készpénz, egy közepes nagyságú ménes birtok, egy szintén közepes komplett borászat-pincészet, budai ingatlanok, ötszáz kataszteri legelő. Ezek szépen, törvényesen elrendezve, a feleségem nevén, a rokonságban, minden klappol tehát. A betegségéből kigyógyult a nejem is szerencsére, két gyerekünk lett, és boldogan élek, mint Marci a hevesen.
A pártügyekkel nem foglakozom, egykori főnökömmel Szicíliában találkozom néha, mert birtokom az övé mellett van. A múltkor egy partin találkoztunk.
- Hol van már a párt? Köddé lett, mintha nem is lett volna!
Ő most ingatlanokkal foglalkozik, már milliárdos. Euróban, természetesen. A hazai viszonyokra csak legyint.
- Ezek a marhák. Csak ennyi kommentárt fűz a dolgokhoz.
De őriz valamit: a személyi anyagát tartalmazó aktát. Ezt időben magához vette.
Nekem is szólt akkoriban. Én is ezt tettem. Jobb helyen van nálam.
Nehogy valakinek eszébe jussunk. Azt nem kívánom. Esetleg olyasmit is kiolvasnának az aktákból, ami káros lenne az egészségemre.

3. Inter, multi

Én nem léceltem le, mert jól érzem magam itthon. Van öt bejelentett vállalkozásom, foglalkozásomat tekintve vállalkozó vagyok. Példásan élek, szép feleségem van, okos gyerekeim. Ők csak annyit tudnak a múltból, amennyit kell. Majd szép lassan megtudják, ráérnek megismerni a múltat. A kommunisták egy időben tapadtak rám, mint annak idején a rüh, de lemostam őket, mert én is tudtam egyet-mást viselt dolgaikról. Lekoptak rólam, mint nyáron a testről a bör.
Csak a pénzt számolom, de még azt sem, hanem a banki kivonatokat figyelem, eleget hízott-e a pénzem. Ha valamelyik vállalkozásomnál nem az elvártak szerint alakulnak a dolgok, kirúgom a főnököt és kész. Ha az új főnök sem teljesít a kívántak szerint, azt is kirúgom. Előbb utóbb csak a helyére kerülnek a dolgok, mert a megfelelő főnök mindig a döntő. Ha az okés, a bolt is okés. Ilyen ez a világ. A multiknak dolgozom, persze nem rabszolgaként, mint a legtöbb bedolgozó magyar vállalkozó, hanem egyenlő partnerként. A pénz nálam nem probléma, olyan felszereléssel dolgozom, amely páratlan a maga nemében. Nálam a multik állnak sorban, hogy nekik dolgozzam, és nem kuncsorgok egy kis melóért.
Feleségem, hála Istennek teljesen kigyógyult a bajából. Lánynak is szép volt, de asszonynak gyönyörű. Karcsú, szép alakú, szép nagy keblű, igazi nő lett belőle, a szabad időnket együtt töltjük mindig. Más hasonló korú emberek a kurvákat hajszolják. Nekem ezt nem kell tennem. Minden igényemet kielégíti evésből, ivásból, mindenből és szívből szeretem.
Neki a passziója a művészetek pártolása, élvezete. Bőségesen elég a mecenatúrára évi tíz millió, amit kedvére költ el. Tudja, mit tehet és mit nem. Okos asszony, nagyon kedvemre való.
A gyerekeim még középiskolások, itthon járnak iskolába. Nem csípem az olyan módit, hogy már a gyereket is külföldre adják tanulni. Nyelvet itthon is lehet tanulni, egyebeket meg ráér megtanulni. A gyerek az gyerek. Az anyjuk bele is betegedne, ha idő előtt el kellene válnia a gyerekektől.
Egyetlen komoly hobbim van, a foci. A Lazio a csapatom, minden meccsén ott vagyok, ha esik, ha fúj. Azt tanácsolták barátaim, de ismerőst mondok inkább, hogy vegyek egy repülőgépet, sokkal egyszerűbb lenne kiutaznom.
Hülyeség!
Egyrészt kihívó magatartás lenne, másrészt a hátsó ülésen jól el tudom tölteni az időt. Ilyenkor nézem át a külföldi újságokat, netezek, megválaszolom az elmaradt leveleket. A gépkocsivezetőmmel szemben is olyan elvárásaim vannak, mint a cégvezetőimmel szemben: a legjobbnak kell lennie, mert menten kirúgom.
Szépen kocsikázgatok tehát, nem vesztek tulajdonképpen egy percet sem.
Meg nem is hagyom magam hajszolni. Annyit dolgozom, amennyi jól esik. Élvezettel csinálom, amit csinálok, és örömet lelem a munkában. Ezek a hülye komcsik
eljátszották azt az esélyt, hogy megszerettessék a munkát az emberekkel. Pedig jó lóra tettek, de közben levágták a lovat, és hagyták főnököket dorbézolni. Így jár, aki nem válogatja meg a főnökeit, pár száz évre, ha nem örökre eljátszottak valamit, ami nagyon jó lett volna. De, ha buta az első ember, buta lesz az egész bagázs, mert a buta még butábbat választ maga mellé.
A világ most olyan állapotban van, mint a kígyó, amikor vedlik. Meg kell szabadulnia mindenáron a régi bürkéjétől, mert az új már kinőtt alatta. Ha nem tudja, hogyan szabaduljon, belepusztul. Ez a világ evolúciós folyamata.
Hát csak hadd rendezze a dolgát mindenki, én a saját dolgaimmal vagyok elfoglalva. Szépen, nyugodtan élem az életemet, amit nem hagytak csinálni rühesen, azt most rühmentesen végzem..
Nem kívánok multivá válni, vagy valamelyik multikhoz csatlakozni, és hadakozni a milliárd-dollárokért, eurókért. Amennyi összejön, összejön. Nekem, és családomnak bőségesen elég, Nem vagyok telhetetlen.
Ami a multinacionalis és az internacionalis közötti különbséget illeti, engem az érdekel, hogy nem az Internek szurkolok, hanem a Laziónak. Ennyi a fontos ebben a nagy okosságokkal teli világban.

4. Bolha, tetű, rüh

Az újságokat olvasva sajnálatos tényként kell megállapítani, hogy egyre gyakrabban írnak tetves, rühes gyerekekről, főleg a cigányok gyerekeivel kapcsolatban, de mivel ezek a csúf dögök nem válogatnak, igazán módos és tiszta családok esetében is előfordulnak. Elég, ha egyszer a fésűjét odaadja a gyerek a cigány kislánynak, vagy tornaórán, az öltözőben a két ruha egymásra dobálva érintkezik, akkor kész a baj az egyébként kifogástalanul tiszta gyereknél is. Mert együtt vannak az iskolában, a közösségi létnek ez a következménye. Együtt vagy elkülönülten kell-e a gyereket nevelni?
Vagyis a szegregáció kérdése.
A nagyon okos, szinte már a kommunizmus funkcionáriusaira emlékeztető "egyenjogosítók", váltig harcolnak a szegregáció, az elkülönítés ellen, de fogalmuk sincs, hogy miért harcolnak. A koszos, rühes cigánygyerek esetében nem az a fontos, hogy a mérnök vagy az adminisztrátor magyar szülő gyereke mellé ülhessen az iskolapadban, hanem az, hogy tisztálkodhasson, tanulhasson, emberi módon élhessen.
Ezt nem értik meg a mozgalom emberei, mert persze nem is akarják! Ők nem a gyereken akarnak segíteni, hanem saját pecsenyéjüket sütögetik, kimutatható eredményeket akarnak elérni, igazolva saját ügybuzgóságukat, rátermettségüket. Az emberjogi aktivisták között több a törtető, egoista ember, mint az átlagnépességben, mert ide gyűlnek a magamutogató, de máshoz nem értő emberek. A cigányoknak pedig, ha akarják, ha nem, el kell viselniük e tolakodó népséget. Rosszabb, mint a rüh, amelytől meg akarják szabadítani őket, mert közben lelki rühességet kapnak.
- Harcolj az egyenjogúságodért! - szajkózzák a cigánynak, miközben ő tudja, hogy soha sem lesz egyenjogú ilyen módszerekkel.
Adjanak egy darab földet, hozzá magot, amit belevethet. És adjanak kenyeret, hogy éhen ne pusztuljon. És majd, talán akkor, ha erőt gyűjt, talán akkor bátran és magától is eszébe jut: engem is Isten teremtett. Én is ember vagyok, és az általam nyújtott teljesítményt bátran mérlegre teszem.
A bolhát, a tetűt, a rühességet először ki kell irtani, aztán jöhet az egyenjogúság, a közösségbe való teljes jogú beilleszkedés megkísérlése. Nem rühesen menni az elegáns szállodába urizálni, és közben megfertőzni más embereket, rühessé tenni.
Ezt biztosan tudom!
És fogja be a pofáját az, aki nekem mondja, hogy aki a rühességet átadja más embernek, az velem egyenjogú! Nincs szükség az ilyen olcsó, demagóg dumára, dolgozz azért, hogy másnak is munkája legyen, és ne kelljen tetves rongyokon hálnia, rühes társaival osztozkodni a szalmán. Ez lenne a tett, amely segítene kimászni az emberi lét gödrébe került társainknak.
Ez lenne teljesítmény, és nem a szó, a tetves, rühes szó!
Nagyjából ez volt a lényege a házi feladatnak, amit nagyobbik fiam írt e témakörben, és arra volt kíváncsi, vajon én hogyan látom e kérdést és megmutatta a dolgozatát.
Igen meglepődtem a fiam gondolatain. Felnőttesen írt, pedig még csak középiskolás. Kezet nyújtottam neki.
- Jó, Nagyon jó. Gratulálok!
A fiam felnőttesen kezet fogott, és azt mondta:
- Köszönöm, apa. Ez jól esett. De az, az érzésem, a Zölderdei, tudod, a Grünwald nem fogja díjazni.
Kíváncsivá tett a fiam ezzel a megjegyzésével, és amikor másnap hazajött, kérdően néztem rá.
- Na, mi lett?
- Morgott, mint a bolhás kutya, de nem tudott belekötni, jelest adott. Annyit azért megjegyzett, hogy szíve szerint nincs teljesen megelégedve, mert rasszista felhangja van az írásomnak, de a többihez viszonyítva magasan a legjobb.
- A vén zsidó! - jegyeztem meg, és vállon veregettem a fiamat:
- Nagyon ügyes vagy, jól látod a dolgokat!
Természetesen kitűnőre érettségizett, de nem ment azonnal egyetemre, hanem egy évig dolgozott az egyik vállalkozásomnál. Ő így akarta, hát nem szóltam bele. Keresményét egy az egyben átutaltatta egy hajléktalanokkal foglalkozó alapítványnak.

5. KCN

Most, hogy egy kicsit lazábbra fogtam a dolgokat, bőven van időm mindenre. A nagyobbik fiam leérettségizett, a kisebbik most lesz harmadik osztályos. Kiváló iskola, kiváló tanárokkal, persze azért itt is vannak anomáliák. Grünwald tanár úr magyart tanít, de emellett szakköröket is vezet. Itt éli ki magát, ugyanis az egyetemről mennie kellett, mert túlzottan balos gondolkodású volt. Mao-ista.
Kicsit kereste a helyét, aztán itt kötött ki a gimiben. Itt megbecsülték felkészültségét, időnkénti balos elhajlásait az igazgató elnézte, mint egy gyereknek a csínytevéseit, rosszalkodását.
Kevésbé nézte jó szemmel azt, hogy nyíltan hangoztatta zsidó vallását. Tudatosan élte meg ezt, és ahol lehetett filozófiai módszerekkel bizonygatta a zsidó kultúra felsőbbrendűségét, és általában a zsidóság "kiválasztott" nép voltát. Mániákusan publikált, és témája szinte kizárólag a zsidók felsőbbrendűsége. Szülői értekezleteken nem egyszer szóvá tettem ezt, de rendre azt a választ kaptam, hogy ismerik a problémát, próbálnak is tenni ellene, de mivel Grünwald tanár úr nagy tudású szakember, az ifjúságnak több haszna származik ebből, mint kára a téves nézetek hangoztatása miatt.
Hát letettem arról a szándékomról, hogy utólagosan nevelgessem a tanár urat.
A kémiát tanító tanárral viszont más jellegű probléma volt. Mint jóképű fiatalembert, természetesen imádták a leány tanulók. A tanár nem tudott tanárként viselkedni, etikusan kezelni a kérdést. Ebből származott a baj: amikor az egyik diák féltékenységében, amikor egy másik társát "olyan" helyzetben találta a szertárban a tanárral, megfenyegette a tanárt, hogy az igazgatónak fogja elmondani a dolgot. A nyilvánvaló következményektől való félelmében, a szertárban tartott demonstrációs anyagból magához vett egy adag ciánkálit ,KCN-t, amely a tananyagban is szerepelt, mint gyorsan ölő méreg. Kiment a városszéli erdőbe, és megmérgezte magát. Csak később derült ki az igazi ok, eleinte az egész iskola, és a diákság mélységes gyásszal fogadta az eset hírét. Csak valami véletlen elszólás derített fényt az öngyilkosság igazi hátterére. A valóság teljes megismerése, hónapokkal a haláleset után, mélységes megdöbbenést váltott ki a tanári karban, tanuló ifjúságban és a közvéleményben egyaránt. Még fel sem ocsúdtak a történtekből, amikor az iskolabusz karambolozott egy vonattal. Sok sérült, két diák és két tanár elhunyt.
Szóval itt is történnek események.
A vállalkozásaim a különböző intézkedések hatására váltakozó nyereséget hoznak. Persze, mindig, ahol van valami, abból vesznek el, ezt tudom. De legalább ne ész nélkül tegyék, csak a duma megy, hogy segítik a vállalkozásokat, a valóságban fejőstehénként kezelik őket. Ha nem lenne a korszerűség lehető maximális mértékben jelen, már régen taccson lennék. Mindig a legkorszerűbb berendezésekkel dolgozom, és ennek megvan az eredménye: nyereségesen dolgozunk minden területen, minden vállalkozásom a felszínen tud maradni, bármilyen ostoba is a gazdasági környezet.
A rendszerváltás nem hozta meg a várt eredményeket. A nép csalódott, mert nem azt kapta, amit várt. Profi bűnözők, csalók, szélhámosok lepték el az országot, a politika pedig könnyű zsákmánya lett ezeknek a minden hájjal megkent, hétpróbás "szakembereknek".
Mert a bűnözők között találhatók a legjobb szakemberek, már régóta így van, így volt. Zsebtolvaj nem lehet akárkiből, és ezt a mesterséget is fáradtságos munkával ki kell tanulni. No, meg tehetség is kell hozzá, nem is akármilyen.
Az országos méretű zsebtolvajlást is el kell sajátítani. Kezdetben ilyen fedőfoglalkozások jönnek szóba, mint Tsz elnök, igazgatótanácsi tag, alapítványi vezető, országgyűlési képviselő, hogy csak a legismertebbeket mondjam. S ha valaki érdemi eredményeket ér el ezen a területen, akkor léphet előbbre a maffia-létrán.
Mert a legprofibb mégiscsak a maffiabűnözés, itt már nagyban megy a játék, s országok, népek a játék figurák, az áldozatok is egyben.
Kis ország - kis maffia.
Kis ország - nagy rühesség.
Mert nyilvánvalóan rühes ez a kis ország, és nem talájuk az orvost, aki felírná számára a megfelelő szert, oldatot, mint annak kidején feleségemnek és nekem, amikor rühesek  lettünk. A mi esetünkben adekvát volt a kezelés, mert eltüntek rólunk a kis piócák. De, hogy egy ország esetében mi az igazi teendő, az titok. De, talán egyszer akad, ki megtalálja azt az oldatot, azt a szert.
Itt vannak a még nem mindent tudó, de már kitanult maffiózók. Nálunk szereznek gyakorlati ismereteket, mint az életben, úgy zajlik minden. A gyilkosságokat is kipróbálják, a rendőrséget, azt a részét, amelyik még nincs zsebben. Elég szépen halad a munka, csak idő kérdése és ott leszünk az élvonalban.
Ezeken a dolgokon gondolkoztam, amikor a volt főnököm szeretőjétől kaptam egy telefont, miszerint igen sürgősen Szicíliába kell mennem, ugyanis a főnökömet holtan találták a villában, nyilvánvalóan gyilkosság történt. Megtanácskoztam a dolgot a feleségemmel, és ő azt mondta: azonnal induljak és velem jön, hátha segítségemre tud lenni valamiben. Hálás szemekkel nézhettem rá, mert rögtön megcsókolt, és kiadta a parancsot: egy óra múlva indulás.

6. Szerető

Szeretőnek lenni nem mindig hálás dolog. Így volt ez Ágival is. Már évek óta ismerem, kisebb-nagyobb ügyeit intéztem, amíg a főnököm a hivatali dolgaival volt elfoglalva. Megbízott bennem, de főleg Karolina, a feleségem volt a garancia, hogy nem lesz baj velem. Ő tudott az egész ügyről, ismerte az életemet, így persze Ágit is, és a munkaköröm egyik feladatának tekintette. De amúgy is ismerte a másik nemhez való vonzódásaim főbb paramétereit: nekem első számú szempont volt, hogy a nagy mellű nőket szerettem. A feleségem tudta ezt, ő bővében volt ennek a testi adottságnak, Ági pedig, majdnem teljesen híján. Lapos volt, mint egy deszka, már az első pillanatban láttam ezt.
Mit lehet egy ilyen nőn szeretni? - tűnődtem el sokszor, de szép volt az arca, és amúgy jó alakja volt. Csinos kis baba volt, de hát nem az én zsánerem, az biztos! Ezt Karolina is tudta jól, és ezért nem féltékenykedett soha sem. Én legalább is nem vettem észre.
A megboldogult főnököm is ismerte az életemet, sokszor piáltunk kettesben, ilyenkor előjön a szó sok mindenről. Amikor egyszer valami fogadás-féle volt, rám bízta a kedvesét, egész esete nekem kellett szórakoztatnom a hölgyet, tehát ismertem már régen. Megkérdezte, hogy mi a véleményem a szeretőjéről.
- Hát igazán kedves, művelt nő, de tudod nem az ilyen nők a zsánereim. A feleségemet ismered, egyszerűen nem érdekel más nő.
- Ezért is bízom meg benned!
Többet nem került szóba Ági, vakon megbízott bennem, és talán ennek is köszönhetem, e bizalomnak, hogy mindenét rám bízta. Mármint a pénzügyeit. Nálam volt a kassza kulcsa. Mindenféle pénzügyek, nemcsak a magánügyei. Úgy ítélte meg, hogy ebben a vonatkozásban megbízhatóbb vagyok a feleségénél is, aki egy rusnya, vén zsidó nő volt. Kellemetlen, gyanakvó ember. Úgy nézett rám, mint aki tudja, a férjét meglopom. Pedig dehogy loptam, csak elvettem, ami az enyém volt, meg ami így is, úgyis máshová vándorolt volna. Más világban éltek, mint sokan a kommunista éra feleségei - férjei. Más világ, más értékrend. Egyedül az érdek, ami sokféle lehetett, az, tartotta össze őket. Sajátos erkölcsük már nem is erkölcs volt, hanem sakkozás. Ki tudja a másikat sakkban tartani, és mivel. Ez volt az alfája és az Ómegája a kettőjük kapcsolatának. Ez nekem rettenetesen idegennek tűnt. Dóra persze tudott Ágiról, de nem zavarta, mert tudta: a férjét nem veheti el soha, és ez volt a döntő szempont. Hadd szórakozzon a kicsikével, ha kedve tartja.
Rómában megálltunk pihenni. A Via Appia környékén, mert amikor Rómában voltunk, a feleségem egy rövid sétát tett ezen a helyen midig. Művész lelke nem tudta megállni, hogy legalább tíz percre ne sétáljon ki a tényleg csodás hangulatú útra.
Mire Szicíliába érkeztünk, már meg volt a tettes is: egy kábítószer díler volt a gyilkos, Ági összetörten várt bennünket.
- Nem is tudtam erről a dologról! Hogy ilyen dolgokba keveredett!
Nem volt különösebb tennivaló, így hívtuk Ágit, jöjjön át mihozzánk. Szívesen elfogadta a meghívásunkat, így együtt vacsoráztunk a mi kis vityillónkban.
Egy kisváros, de inkább falu szélén volt az üdülőövezet, a tengerre néző domboldalon. Vagy húsz ilyen magunkfajta újgazdag lakta időnként. Többnyire csak a személyzet volt jelen, részben helybeliek, részben hazulról hozottak. Mindegyik villához tartozott egy ügyesen eldugott cseléd szárny, nem volt feltűnő, de a szolgálók mindig kéznél voltak. Dáridóhoz, magányos pihenéshez - mindenhez tökéletesen megfelelt.
Vacsora alatt nem is nagyon került szóba a megboldogult főnököm. Csak annyiban, hogy Áginak a rendőrségen volt némi elintéznivalója még, és aztán visszautazott.
- Éppen jó lesz, mert Kaja - Karolina - akkor el tud veled menni, én itt maradok, mert a Palermóhoz jön holnapután a Lazio. Ha akartok, maradtok, nekem mindegy.
Abban maradtunk, hogy a lányok hazamennek, én meg maradok a meccsre. A temetést én rendeztem, pontosabban a személyi titkárom. Minden simán lezajlott, a néhai főnököm átment a túlvilágra. Béke poraira.
Ági is eltűnt a szemeim elől, csak jó egy év múlva találkoztam vele, egy rutin fogadáson, amelyet valamelyik nagykövet adott. Az új éra egyik helyettes államtitkárának oldalán feszített. Láttam rajta, nagyon megörült a viszontlátásnak. Az őszinte öröm kölcsönös volt, megittunk egy martinit.
- Majd felhívlak! - mondtam, amikor megjött a barátja, ő pedig ezt mondta:
- A Kajának sok-sok puszi!
Eltűnt szemeim elől, sosem láttam többé, igaz nem is kerestem. Azt hiszem Kajának megemlítettem a találkozást, de nem vagyok biztos benne.
Egy kellemes, de semleges kapcsolat szűnt meg az életemben. Hogyan tudott ennyire semleges maradni egy nő az életemben? Nem volt benne egy csöpp mágnesesség, ami megmozdította volna egyetlen sejtemet is. Másnak bezzeg szeretője volt!
Ennyire különbözőek vagyunk, mi, emberek?
Dóra, a férje halála óta rendszeresen szekál valami leltár félével. Hogy biztosan tudom, volt valamiféle leltára a férje vagyonáról, és énnekem biztosan tudomásom volt róla.
Legközelebb elküldöm a búsba, ha nem száll re rólam. Még hogy leltár? Tegye, vagy vegye leltárba ő az életét! Mert mindenki maga felel az ilyesmiért.
Leltározz, csak Dóra, hadd lássuk, találsz-e valamit?

7. Leltár

Dóra, ez a rettenetes és csúf özvegy valami leltárt követel rajtam. Biztosan leltárba vette még a főnököm szeretőjét is. Szegény főnök! Igen kifogtad az aranyhalat, bár a pletykák szerint ő formált belőled Nagyembert. Pártvonalon nála volt a boszorkánykonyha, ő döntött a legfőbb kérdésekben. De mitől, miért volt ekkora hatalma egy meglehetősen csúf, visszataszító nőszemélynek? Titok, mint ahogy az is, hogyan találtak egymásra ezek.
Sok ilyen titok volt a kommunizmusban, amelyet nem volt szabad firtatni, mert könnyen rajta vesztett az ember. Én sem firtattam, kész ténynek fogadtam el, nem is volt soha bántódásom. De a leltár, az csak birizgálja az agyamat. Hogy is állok?
Van egy szép és még mindig kívánatos feleségem, két nagy fiam, jelentős vagyonom, szegény szüleim még élnek, akik az én jóvoltomból a falu leggazdagabb emberei. Hálával tartozom nekik, és meg is hálálom, ahogy tudom. Pénzből nem szenvednek hiányt, rendszeresen küldök százezer forintot havonta, míg a nyugdíjuk a Tsz-től alig negyvenezer. Isten éltesse őket nagyon sokáig! Kistafíroztam az öregeket a végtelenségig. A falu irigykedve mondja: ezeknek még a konyhájukban is színes tv van.
Legyen is, meg minden, amit el tudnak képzelni. Amikor hazamegyek, csak kérdem:
- Mire van szükségük édesanyám, édesapám? Még az álmukat is teljesítem, csak mondják bátran!
A falu népe is jól járt. Én javíttattam meg az utat, még a régi rendszerben, kaptak buszjáratot, művelődési házat, ami mozi is egyben. A helyi Tsz-t hányszor kisegítettem a bajból, mindig pechjük volt az elnökkel: hol részeges, hol nőcsábász, hol meg kártyás volt. Bajt bajra halmoztak, nem egyszer én mentettem meg a falu népét a teljes csődtől. Most meg irigykednek. Ilyen a világ!
És én? Elértem-e a célomat? Voltak-e egyáltalán céljaim? Lehettek-e céljaim, álmaim? Ezt akartam-e ifjú koromban? Az lettem-e, aki akartam lenni? Tiszta marad-e a szívem? Tiszta emberként élek-e és tisztán halok-e meg? Tisztán, magyarnak?
Beleszédülök, ha végiggondolom az életemet.
Itt nem lehetett tisztán élni! Csak az ügyeskedés, a szerencse, a véletlen hozhatta meg a várt felemelkedést, a nyomor hátrahagyását! Meg a párt! Igen, a párt nélkül nem lehetett az egyről a kettőre lépni, az egész környezeted is így gondolta, és így is cselekedett. Ha te külön véleményen voltál, megnézhetted magad! Soha sem jutottál előbbre, maradtál töltelék embernek, te maradtál a nép. Helyezkedni kellett tudni, ha kellett egy kicsit gerinctelennek lenni. És ha kellett, beszélni minden badarságot, ha meg a szél azt fújta, hallgatni. Egyszer beszélni, másszor hallgatni. Aki tudta ennek sorát, nyert, aki össze-vissza fecsegett, az vesztett.
És most is ez van, hiába volt rendszerváltás. Aki egyszer nyerő volt, az is maradt, ha tudott a pénzére vigyázni. Ma is észnél kell lenni, felnőttesen kell élni és nem hagyni magadat, mert rögtön félretolnak. Kevés érzelem, és sok értelem. Ez nyer.
Hát ilyen egyszerű a világ?
Akkor miért szurkolok a Lazionak, és miért szurkolok egyáltalán valaminek, vagy valakinek? Mert ez jó dolog, te bolond! Ha a csapatod nyer, annyi, mintha te nyertél volna! Ők futnak és rúgják a gólokat, te meg szurkolsz nekik. Munkamegosztás. Csak jobb neked, nem?
Ezzel valahogy tisztába tettem a lelkiismeretemet, csak az zavart, hogy mit kezdenék, ha a Rómának szurkolnék.
- Elég nagy marha volnék!- mondtam hangosan, és erre felfigyelt a feleségem és a nagyobbik fiam is, aki otthon volt.
- Miket beszélsz te és egyáltalán, kihez beszélsz?
- Semmi, semmi! Csak elgondolkoztam egy kicsit.
Nem firtatták. Jól nevettek. A fiaim is, és a feleségem is. A gyerek jól neveltsége tulajdonképpen módszertani kérdés. Ha te őszinte voltál, akkor várhatsz őszinteséget a gyerekedtől, feleségedtől. Ha egyszer is belezavarodtál valami hazugságba, megnézheted magad. A gyerekeidet, és a feleségedet is. Utána csak mímelés az egész, nagy hazugság az élet. Hazugság jobbról és balról, elölről és hátulról. A színtiszta igazság is hazugságnak tűnik. Hogyan lehet így élni?
De az én életem is tulajdonképpen egy nagy hazugság!
Na, azért nem kell lelkizni. Hazug volt a társadalom, a rendszer, amiben felnőttem, és én megtaláltam az utat a normális élet felé! Ezért Nobel díjat érdemelsz, tekintsd magad Nobel díjas túlélőnek, elfogadható anyagi helyzettel, és kifogástalan családi helyzettel.
Irigylésre méltó vagy, tudod?
Ezeket már csak éppen, hogy végiggondoltam, nehogy megint hangosan elszóljam magam. Felálltam és kimentem kertészkedni egy kicsit.
Bejelentettem a szándékomat a többieknek is, de azok nem kaptak az ötleten.
Egyedül mentem hát a fák, virágok közé.

8. Váltás

Örömmel, élvezettel nézem, ahogy a rendszerváltás folyik. Ez a kis ország, kis nép mennyit kibír! Persze, hogy zabrálnak, akik tudnak. Mint a háború után az oroszok: amit lehetett, minden vittek. Jogosan, hisz legyőzöttek voltunk. Elvitték embereinket is, és ez volt a legszörnyűbb. Embertelen bánásmód, csontig hatoló hideg, éhezés, betegségek. Aki visszajött ebből a világból, még utána is jobban tette, ha hallgatott a törvénytelenségekről, és arról a pokolról, amit ki kellett állnia. Mert rögtön szovjetellenességgel vádolták meg azok, akiknek fogalmunk sem volt az kinti viszonyokról. Szóval működött a hazugság gépezet nagyon sokáig, a talpnyalók rákényszerítették az akaratukat a többségre, és nagy élvezettel folyt a hazudozás minden szinten. Való igaz, a szovjet ember sem élt különbül, mint a magyar, még úgy sem!
Nekik mi voltunk az Amerika, mert bőven volt ennivalónk!
Náluk a fegyverkezés elvitte minden pénzt, s talán nem is akarták a vezetőik, hogy jobb sorsuk legyen az embereknek. Ha éhes a gyomor, az ember jobban meghallja a parancsot, jobban retteg, hogy még ennyi sem lesz, ha a Párt nem akarja.
Szegény orosz és más népek, akik a Szovjetunióban voltatok bezárva, ti is megszenvedtétek a mindenható párt uralmát! Velünk együtt raboskodtatok őrült maffiózók vasmarkában.
De végre jött a rendszerváltás. A kommunista bűnözőket kiszorították a finom kezű rablók, és milyen a világ! Lehet a rossznál is rosszabb! Mindent eladnak, minden törvényes, mert a törvényeket az ő embereik hozzák, fényes nappal rabolják ki az országot, verik rabláncra a milliós tömegeket, egy vékony réteg pedig, a szemünk láttára gazdagodik meg, fényes paloták épülnek a lopott pénzből, soha nem látott luxus jut ezeknek a piócáknak.
A pártemberekből üzletemberek lesznek, és a párt vagyonát használják saját maguk részére. Ez tehát a rendszerváltás: módszerváltás lett a nagy ígéretekből, amelyek már akkor sem voltak igazak, amikor megfogalmazták őket.
Nyílt színen folyik a rablás, és még büszkék is az ellopott vagyonra. Ügyesek voltunk, mit szóltok hozzá! Ha mi most nem lennénk, az állam összeomlana, mi adunk munkát és kenyeret az embereknek, az állam csak lesi a dolgokat.
Hát igen, kiderült, hogy az állam rossz gazdája volt a javaknak, kellenek az ügyes, tehetséges emberek, akik az állam vagyonát működtetik. Cseles dolog az államra, mint rossz gazdára hivatkozni azoknak, akik korábban az államot testesítették meg. Mert nincs állam önmagában, csak emberek vannak, akik az államot képviselik, az állam nevében járnak el, kvázi az államhatalmi monopóliumát gyakorolják.
Akik tehát az államot becsapva, elárulva, most az államot hibáztatják, mint rossz gazdát, azok saját korrumpálásukat vallják be, tolvajbanda kiált tolvajbandát!
De amit most ígérnek, a tolvajok ígérete: ha hiszel nekik, meg is érdemled, hogy meglopjanak.
Csakhogy.
Ezt így nem látja tisztán a csórókám, neki elég ha, a következő lépést látja, és nem bukik azonnal orra. Mindennapi kenyerünket add meg minékünk ma! És a holnapi kenyérrel mi lesz? Majd ád’ az Isten.
Nemsokára itt az ezredforduló. Vannak, akiket ez a körülmény annyira megbabonáz, hogy eldobják maguktól mindenüket, mert úgyis vége lesz a világnak. Aztán majd jön a szebb és jobb világ.
A mennyek országa. Csakhogy oda sem lesz könnyű bejutni, hosszan állnak sorban az emberek, és aki ügyes lesz, ott is előbbre kerül. Mint nem is olyan régen a kenyérért való sorban álláskor. Szerencsére kenyér az van, csak sokszor hiányzik a mellé valóra a pénz.
Szóval váltottunk, rendszert.
Annyiszor mondjuk, hogy a végén el is hisszük. Önszuggeszció. Önmagunk becsapása.
Pedig más az igazság, valahol messze tőlünk. Valamit visszakaptunk a sajátunkéból, a szabadságunkból, és cserében még nagyobb rabszolgaságba taszítottak minket.
Minket, a csórókat, a szegényeket.
Nekem, személy szerint milliárdjaim vannak. Amit akarok, mindent megvehetek, mindenhez hozzáférek. De, mint állampolgár, csóró vagyok, egy rühes kutya. A rühességem kiújult, sőt nem is múlt el igazán a betegségem, azt érzem.
Mert holnap oda lehet a pénzem, a társadalom nem garantál semmit, beállhatok a többi csövi közé, rühesen vakarózni.
Szabad vagyok, szabadon lehet vakarózni. Hol a tetvektől, hol a rühességtől. Ahogy csak tetszik.

9. Tűnődések

Mostanában sokat tűnődök dolgokon. Nem materiális dolgok ezek, hanem elvi, értelmi jellegűek. Meguntam már a pénzt számolni, ha megkérdeznénk, hogy állok anyagiakkal, csak általánosságban tudnék felelni: jól. Azt, hogy mekkora a vagyonom, mondjuk dollárban kifejezve, nem tudom. Azt mondhatom, hogy milliomos vagyok, de hogy konkrétan mennyi ez a vagyon, fogalmam sincs. Egy kisebb falut biztosan meg tudnék venni, szőröstől-bőröstől, de mire mennék vele? Kiállhatnék a falu közepére, és el kezdeném ordibálni: ez a falu az enyém!
Meghibbantam, gondolnák.
Dehogy hibbantam meg, tudom, hogy mi mit ér, és tudom, hogy mit érek én. Mit érnek a vállalkozásaim, a befektetéseim, a családom, a feleségem. És a Lazio! Végül is, a passzió is érték! Hogy ne lenne érték az ember passziója. Mondd meg, mi a passziód, megmondom ki vagy!
Némileg kiforgatva a mondást. Ma mindent ki lehet forgatni az eredeti mivoltából. Lassan azt sem tudjuk, mi volt az eredeti mivolta. Demokrácia! Hol vagy már Istenem? Mégis, azt mondják, az mondjuk demokráciában élünk. De nem tud mindenki lopni, csak az, aki tudja, hol van a lopni való, hol érdemes keresni. Mert, ha nem bennfentes az ember, keresheti a lopni valót, a szajrét, nem fogja megtalálni. Vagy olyasmit talál, ami nem szajrézni való, megcsíphetik, és éveket ülhet. És már vége is a dalnak, aki egyszer látókörbe került, többé nehezen áll talpra.
Nekem szerencsém volt. A szerencse-kovácsom a párt volt. Persze, hogy beleléptem. Még jó, hiszen körülöttem mindenki benne volt. Volt, aki térdig, volt, aki derékig, volt, aki nyakig. És volt, aki abból evett, tehát az egész mivolta a párt volt. Ezeket sajnáltam. Messziről bűzlött a párt tagsága, hogy a párt nélkül, sem élni, sem halni nem tud. Nem a meggyőződéses párttag, nem. Hanem aki a párt nélkül egy lépést sem tudott megtenni, csak a párt tudta neki megmondani, mikor kel fel a nap, és mikor nyugszik le. A stupid, az egy világú ember volt, aki a feleségét sem tudta megizélni a párt nélkül. Aki mindig gyámolításra szorul, az infantilis, gyermekded-ember. Ez a legrosszabb fajta, ebből lesz a halálosztó, a minden parancsot tejesítő, a kínzó kamrák végrehajtója, aki nem ismer sem embert, sem Istent.
A párt az ilyen emberek gyűjtőhelye is volt. De a bajkeverők, a nagyot mondók, a kicsi és nagy szélhámosok, a piti gazemberek és a nagystílű siker emberek kitermelője, dajkálója, majd szárnyra bocsátója is volt. De az úri emberek távol tartották magukat, csak akit arra köteleztek, az lépett bele. Akinek nem volt más választása. Ilyen is volt, jócskán.
Én a Tsz elnök gyámsága alatt lettem pártag. Ő megmondta, nem elég itt rendesen dolgozni, helyezkedni is kell. Mintha apám lett volna, igen rendes ember volt. Amikor úgy hozta a sors és eladott a párt-muftinak, akkor is az én érdekemet nézte, meg mindig. Amikor egy komplett házat adott, megmondta: a gyerekeinek adja a többit, meg a jó ismerősöknek, a rokonságnak. El tudott sinkófálni tíz házra valót, külön utcát nyittatott, közműves telkeket alakíttatott ki. Igaz, a megyénél talált gazdára az 1. számú ház, tudta, hogy ki az úr a háznál. És a vadászatokat is ő igazgatta, a vad piálásokat, a tivornyázásokat a legszebb nőkkel.
Még hogy puritán lett volna a párt! Ilyen meséket azok mesélnek, akiknek ez volt a pártfeladata.
Mindenből a legjavát! Gyümölcsből a délit, szarvasból az agancsosat, nőből a húsosat!
Ezek tudtak élni! Nemhiába volt közöttük a java fasza gyerek! Persze volt, aki túlzásba vitte a dolgokat, nem tudta megállni például a piálást, azt szépen kidobták maguk közül. Előbb tönkretették, aztán magára hagyták. Így jár, aki nem tud magára vigyázni. Ilyenek mindig akadnak, de amint a mondás is tarja: hadd hulljon a férgese.
Akiről levette a párt a kezét, annak vége volt egyszer s mindörökre. De, aki elhagyja a csordát, annak úgy is vége van. Ez az ezredéves törvény, nem lehet másként a pártban sem.
Én nem hagytam el a pártot. Az hagyott itt engem. Kimúlt szegény. Lett helyette más, ami ugyanaz, de mégsem. A lényeg, hogy megszabadultam tőle. Piszok nagy mázlim volt. A sok dohányt mind ott szereztem, azóta csak forgatom, és ez a továbbiakat hozza. Egy amerikai mondás szerint az első milliót ne kérdezze senki, a többit mindet tudom igazolni, honnét jött.
Így vagyok ezzel én is: nyitott zsugákkal játszom, így is gyarapszik a pénzem, nem is kicsit, hanem elég sokat. Mert én még mindig az a csóró parasztgyerek vagyok, aki voltam. Igaz, közben megjártam a hadak útját, de volt közben ló is és szerszám is.
A szerencse fia vagyok, csak azt nem értem: hogyan lehettem akkor rühes, miért pont én kaptam el ezt a nyavalyát? Vagy éppen ez kellett, ez a balszerencse ahhoz, hogy meglátogasson a jobbik szerencse is?
Ki tudja ezt most már?

10. Ezred és forduló

Katona koromban őrvezetőségig vittem. Mint annak idején Hitler. Nem számítom magamat ezek közé a nagy emberek közé, a katonaságot is jobban szeretném elfelejteni, de nem lehet. Annyi bunkóságot még életemben nem láttam, mint akkor, azon a vidéken. A parancs, az parancs. Ez volt minden dolgok kezdete és vége. Kérek engedélyt kérni! Lapos kúszás! Atomcsapás jobbról! Elöljáró érkezik!
Vezényszavak vég nélkül. Megszólalni sem lehetett a feljebbvaló engedélye nélkül. De, hát, mit is mondott volna az ember? Hogy piszok rosszul érzem magam?
Orvoshoz küldtek volna, aki felcser volt, és hashajtót adott legfeljebb.
Ja, és titkos volt minden! Még az is, mikor mész WC-re, hátha az ellenség megtudja, hol a budi. Hátha az ellenség ide jön, és itt kakálja ki magát! Mert az ellenség az ellenség, jó arra figyelni. Mennyi ökörséget láttam-hallottam, Istenem! De azért egyvalamiben jó volt, keményebb, edzettebb lettem minden dologgal szemben. Mondhatnám úgy is, immunisabb lettem. Férfiasabb. De aztán a nagy semmi. Az ezredparancsnok kultúrált, nagyszerű ember volt. Nem elvtárs, hanem úriember. És ember. Le a kalappal előtte. Ilyen ember is volt a seregben. A többi feljebbvaló, különösen a tiszthelyettesek, egy szót sem érdemelnek. Már jó szót. Rosszat annál inkább. De ezt is túléltem.
A katonaság után kerültem az egyetemre. Na, ott aztán jó sorom volt. A féléveket csak úgy vettem, mint ahogy száll az ökörnyál a kukoricaszárak fölött. Könnyedén. Nekem meg sem kottyant az egyetem. Nagy szám, hogy egyetemet végeztem, de nekem semmit sem jelent! Vagy majdnem semmit sem. Végig jó tanuló voltam, többször is kitűnően végeztem egy-egy félévet. Persze az ösztöndíj is ettől függött, meg sok más egyéb.
Egyszer szólt az egyik srác: próbáljam meg a Népköztársaság irodalmi ösztöndíjat. Beküldtem három novellát, és elnyertem. Havi négyszáz forint volt. Azt kérték, hogy félévente igazoljam a tanulmányi eredményemet. Nem kértek több novellát. Csak, azt kellett igazolnom, hogy nem buktam meg. Hát a tanulmányi osztály kiadta, hogy az elmúlt félévet jelesen végeztem. Jött a pénz tovább. Akkor a menzán az étkezés kétszázötven forintba került, egy hónapra. Teljes ellátás, reggeli, ebéd, vacsora. Én meg négyszáz forintot kaptam, semmire. Megdicsérték a novelláimat, de megjelentetni, azt nem akarták és továbbiakat írni sem kértek. Így hát, lemondtam arról, hogy az irodalom bástyái közé vessem magam.
Persze elmulattam a pénzt többi, hasonszőrű társammal együtt. A Pipacsban, a Trojkában, a Búsuló Juhászban.
Szóval királyi életem volt, ha valami rázósabb tárgy következett, azt megtanultam. Nem volt baj az eszemmel, akkor könnyen tudtam venni az akadályokat.
Külön szám volt a politikai tantárgyak köre. A legvégső a tudományos szocializmus volt. Hát ennyi marhaságot összehordani! De nem fogott ki rajtam: tudományos handabandázással jelesre vizsgáztam. Minden félévre jutott egy szelet, egyedül a filozófiatörténet volt tényszerű, végül is Platon nem a marxi témakörben fejtette ki a tevékenységét. Szóval tényszerű volt, de szintén marxista megvilágításban. De a polgazd, a történelmi materializmus, különböző formákban, de mind egyről szólt: a semmiről. Azt kellett nagyon jól megfogni, és én rájöttem a fogásra mindegyiknél. Nem is volt baj a jeles eredmény elérésével soha sem.
A szaktárgyak jól mentek. Amit meg kellett tanulni, egyszeri átolvasás után meg is értettem, magamban feldolgoztam. Jöhettek a vizsgák, nekem nem volt hasmenésem, mint a többieknek, főleg a lányoknak. Ha nem sajnáltam volna őket, biztos a röhögő görcs fogott volna el minden egyes vizsgánál. Mert halálosan komolyan vették a marhaságot, a vizsgáztató is meg a vizsgázó is. Nem egy társam akadt, akit kivágtak.
Este aztán ultiztunk a koleszban, sokszor reggelig. Ebben is szerencsém volt általában, de a lányoknál, a nőknél is. Nem voltam mutatós gyerek, de ha egyszer magamra maradtam egy lánnyal, rendre sikerült megfőzni, megfűzni. Mennyit számít a lányoknál a duma és a kellő időben tanúsított rámenősség! Közben persze légy udvarias, szolgálatkész. Ez nagyon sokat számít, a figyelmesség, találd ki a gondolatait a lánynak, és ezzel győzöl. És virágot, virágot és virágot, minden mennyiségben. Nőnap, névnap, szülinap, szilveszer-újév: mindegy, csak virágot vigyél neki. Cserepeset vagy vágottat. Azért a cserepessel jó vigyázni, ne mindjárt az elején, mert esetleg azt a benyomást kelted, ez a fickó nem bír magával. Szépen, lassan, csak virág legyen. Biztos, hogy célhoz érsz.
Amikor megnősültem, egy pillanatra elvesztettem az eszemet. Meglátni és megszeretni, tényleg egy pillanat műve volt.
Karcsú, szép arcú, nagy mellű, okos, talpraesett - szóval az a nő volt, akit mindig kerestem. Nem sokáig fűzőcskéztem, ő is a lelkemet szerette meg, mint később elmondta. Egybekeltünk, még most is szerelmes vagyok a feleségembe. Igaz, megértő, szép barátom ő, és kedves társasam. Nem csalom meg, miért is tenném, ő a legtökéletesebb társ ezen a világon.
A gyerekek elmentek bulizni a világba. Ez volt a kérésük, hogy világkörüli csavargás közben érje őket az ezredforduló. Telesítettem, a pénz részét. Az anyjukat minden másnap-harmadnap felhívják, jól vannak.
Mi kettesben leszünk, amikor ránk köszönt az ezredforduló. Adja az Isten, hogy még ezer évet megérjünk egymás mellett.

11. Munkásőrbázis

Hogyan keveredtem én ide, magam sem értem. Ezen gondolkodom most éjjel, amikor a bagoly kuvikol. De régen hallottam ilyesmit, még gyerekkoromban, amikor nagybátyáméknál voltam nyári szünetben. Valahol a Vértesben laktak, az erdő meg körös-körül. Most azt a kuvikolást hallottam, amit akkor.
De nem ez számít! Hanem az elvtársazás! Ez volt durva és szokatlan nekem, már évek óta nem hallottam, de most ismét, természetes módon hangzott, szinte testvériesen, hogy elvtársak!
Jó ismerős-üzletfelemnél voltam, ő hívott meg egy vadászatra, de én nem nagyon érdeklődöm a vadászat után, inkább beszélgetésre. Ő még tartotta a kapcsolatot az elvtársainál, akik elvtársaink voltak, én pedig, kíváncsi voltam erre is meg arra is. Így kerültünk a kétnapos hétvége első napján valahol Tolna megyében, az erdő közepén egy párttagokkal, aktivistákkal tűzdelt baráti körbe, akik közül csak néhányat ismertem.
- Hát Te is, elvtárs?
Így szólítottak meg többen is, jóleső mosollyal az arcukon, mert évek óta nem láttuk egymást.
Vagy ötvenen lehettünk a közös megmozduláson, a nagyteremben. Ez jó nagy terem volt, nyilván a munkásőrök tömege szokott itt összejönni, annak idején, "elméleti képzésre". Most valami azt súgta nekem, hogy ez titkos összejövetel, mindenki halkan beszélt, a hatalom megragadásáról volt szó. Mi szükség volt a halk beszédre? Nyilván megszokásból, mert amiről beszéltek, az egyáltalán nem tartozott a nyilvánosságra. Az éppen regnáló kormány megbuktatásáról volt szó, minden eszközzel. Ezek az eszközök voltak napirenden. Hogyan lehet csőbe húzni ezt a népséget, milyen kitalációkkal lehet rossz fényt vetni rájuk. Országos szinten, a megyéknél, a városokban, a kicsi faluban. Amolyan brainstorming-szerű volt az egész, ötletbörze, ki mit tudott, azzal állt elő. Az elnök, akit látásból ismertem még a régi időkből, mindenkinek szót adott, sorra hangzottak elő a legképtelenebb ötletek, de mindegyik meghallgatásra került. Az egészet nyilván magnóra vették, sőt biztosan, mert a végén bejelentette a hallgatóságnak: írásos anyag is készül az elhangzottakból, és azt rövidesen megküldik minden elvtársnak. Jó étvágyat kívánt az elvtársaknak az elnök, és ezzel be volt fejezve a hivatalos program.
Kitűnő volt az ebéd, utána sör-bor-pálinka minden mennyiségben. Én nem iszom, tehát hamar otthagytam a társaságot, az ismerősömet kezdtem keresni, amikor megpillantottam a folyosón.
- Téged kereslek, jó kis virtschaftba hoztál engem. Hol voltál, egész idő alatt nem láttalak?
- Majd láthatsz még eleget, ha megnyerjük a választást. Nem is örülsz, hogy viszontláthattad a régi elvtársakat?
- De, persze. Ó, igen!
Feleltem kényszeredetten, mert egészen másra számítottam, nem ezekre a bolsevik fattyúkra. De, hát én is valamikor közöttük voltam, ha közéjük valónak soha sem éreztem magam. Az ismerősöm benyitott az egyik szobába, ahol már voltak. Egy pillanatra megláttam Dórát a résen át, ahogy kinyílt az ajtó. Mintha ő is észrevett volna, a sas szemei, ahogy villantak, ezt vettem észre.
- Majd még találkozunk! -szólt az ismerősöm, és becsukta maga után az ajtót.
Szóval így áll a helyzet! Ő tudta, hogy hová hoz engem, nyilván feladata volt, hogy valamilyen csellel elcsaljon engem. A régi elvtársak közé! De miért volt erre szükség, hiszen már régóta nem foglalkozom politikával, élem a magam nyugalmas életét. Újra kezdeni azt, amiben soha nem voltam ott aktívan? Jó, az egyik vezetőnek a személyi titkára voltam, sok mindent tudok, ami értékes lehetne a jelenlegi helyzetben, de közéjük állni, azt nem kívántam.
Megkerestem a gépkocsivezetők szobáját. Az én sofőröm ott volt, éppen evett.
- Egyél csak nyugodtan, egy óra múlva indulunk.
Visszamentem a szobába, s cuccaimért, aztán elindultam lefelé a lépcsőn.
- Hazamész, elvtárs? Nem maradsz az esti piálásra? - kérdezte egy vadidegen elvtárs, akinek már vörös volt az arca, nyilván a már elfogyasztott pia okán.
Nem kellett válaszolnom, mert már tovább is ment az idegen, én pedig, az udvaron vártam a gépkocsivezetőmet.
Közben arra gondoltam, jobb, ha minél előbb lelépek. A korpa és a disznók közötti közmondás jutott eszembe, dehogy akarok még egyszer a korpa közé keveredni, mert előbb utóbb engem is megennének a disznók!
Jött is a sofőröm, elhúztunk szépen, szó nélkül.

Rovatok: 
Irodalom