Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Független Újságírók Szövetségének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Konzili Edit
  főszerkesztő-helyettes

Polonkai Attila
  webadmin

Kiadványok
























 

Jelenlegi hely

Rózsa herceg és a szivárvány

Lili
Lili képe

  Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, éldegélt kastélyában a jó öreg Rózsa király és igencsak népes, több ezer fős családja. Rózsáék bizony nagyon maguknak való virágok voltak, évek óta ki sem mozdultak borostyánnal benőtt, kényelmes otthonukból. Nem tudtak ők már semminek sem örülni; sziromleveleikbe szőtt érzelmeik kiégtek a Rózsa birodalom fennállása óta tartó állandóan perzselő szerelem tüzében. 
   Egy idő után az ország lakói megunták ezt a kietlen, érzések nélküli világot, és fellázadtak a vörös színben pompázó uralkodó osztály ellen. Hiszen az már mégsem helyénvaló dolog, hogy a Szeretet és Szerelem földjének birtokosai egy ilyen tesze-tosza virágnépség soraiból kerüljenek elő, mint amilyenek a Rózsák. Vagy a sarkukra állnak és megmutatják, ki (mi) is az az igazi Szeretet, vagy a többi virág azonnali hatállyal trónfosztást hajt végre. 

   Ej, e szavak hallatán igencsak megijedtek ám a Rózsák! Ilyen szégyen nem érte őket, mióta virág a virág! Az öreg király azon nyomban összehívta családjának minden egyes tagját és rendkívüli ülést tartott az ország jelenlegi katasztrofális helyzetéről. Az érdektelenség azonban mit sem változott. A Rózsák csak a vállukat vonogatták, beletörődtek abba, hogy a Szerelem és Szeretet birodalmának vezetése immár kicsúszott kezeik közül, semmit nem tehetnek ez ellen. Csak egyetlen legény akadt a családban, kinek szemeiben a tenni akarás vágya tükröződött, vagy inkább fogalmazzunk úgy, hogy benne még valóban csordogált őseinek vére: a Szerelem. 

   - Apám! Én szerencsét próbálnék a nagyvilágban, ha engedélyedet és áldásodat adod. - szólt elszántan Rózsa herceg. - Kérlek, tedd közhírré a viráglakosság körében, hogy ha második holdtöltére nem érzésekkel teli szütyőkkel térek haza, akkor önként átadjuk a trónt egy másik virágdinasztiának.
   - Járj szerencsével, drága gyermekem. Úgy lesz minden, ahogyan kérted, hiszen tőled függ a Szerelem sorsa... Ha sikerül megmentened családunk és országunk becsületét, tiéd lesz a koronám. A virágok Istenének áldása kísérjen utadon! - Rózsa herceg e szavakkal útravalóként indult el a nagyvilágba...

   Ám alighogy az ország határához ért, lelkesedése alábbhagyott, és úrrá lett rajta a félelem. A kis virág ugyanis ráébredt, hogy harmat-leheletnyi fogalma sincs arról, mit is keres valójában. Érzéseket kutat, de nem tudja, mik azok, hiszen ő már egy teljesen érzelemmentes világban nőtt fel. Megkérdezte hát az útjába kerülő bölcs diófát:

   - Mondd, kedves diófa! El tudod nekem mesélni, hogy mi az a szeretet és hol találom a szerelmet? - Amennyiben Rózsa herceg eddig még nem látott volna elkerekedett szemű, öreg diófát, most szemtanúja lehetett egy ilyen jelenségnek. A fa e kérdés hallatán ugyanis nem tudta, hogy kacagjon-e vagy sírjon. 
   - Tudod, én álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen vén fejjel megérem, hogy egy Rózsa megkérdezi tőlem, mi az a szerelem. - mosolygott a diófa. - De egyet mondhatok neked: a szeretet ott lakik a szívedben. Folytasd utadat és meglásd, megleled.

   Rózsa herceg morcosan dünnyögött az orra alá. Nem értette, hogy miért kell annyit utaznia, ha a szerelem és a szeretet ott van közvetlenül a szívében. Meg aztán nem is hitte el, amit hallott, elvégre mégiscsak az ő saját szívéről van szó, illik tudnia, hogy ki és mi lakik ott benne. Ennek ellenére megfogadta a fa szavait, és gondolataiba mélyedve folytatta tovább útját...

   Eredménytelenül teltek az elkövetkezendő napok és az éjszakák, Rózsa pedig kezdett fáradni. Hirtelen jött nyári zápor kergette őt egy fa tövébe. Leheveredett, és azon nyomban álomba szenderült... 

   - Nyújtsd a kezed, kedvesem! - mosolygott Ibolya. - Itt vagyok, várok rád! - s csábosan rezegtette Rózsa felé lila szempilláit. A herceg nyúlt volna a csinos viráglány kezei után, de az édes virágölelés helyett a fa kérges csókja ébresztette őt álmából. Miután dühösen kiköpködte szájából a szálkákat - odamondva egyet s mást az ártatlanul és értetlenül álldogáló fának - a szívére tette a kezét. Furcsa dobogást érzett a mellkasán keresztül, sose tapasztalt még ehhez hasonlót. Mindeközben pedig folyamatosan az álmában feltűnt szépséges Ibolya arcát látta maga előtt. - Megbolondultam! Biztos meg fogok halni! Ez már a vég kezdete lehet! Kellett nekem világgá indulni! - mondogatta magában e mondatokat kétségbeesve Rózsa.

   Közben az eső elállt, s az előbújó napocska egy gyönyörű szivárványt festett az égboltra. Rózsa még sosem látott ilyet! Nyújtotta volna ujjacskáit, hogy megérintse ezt a csodát, de a szivárvány éppen olyan elérhetetlennek tűnt számára, mint Ibolya, a varázslatosan szép álomkép. 

   Szomorúan és csalódottan indult hazafelé, hiszen esedékessé vált a második holdtölte, ő pedig nem találta meg a szerelmet; üres maradt a tarisznyája. De őt igazából mégsem ez nyugtalanította. Most már sokkal inkább foglalkoztatta az álmában látott viráglány és a csodálatos szivárvány. 

   Az országhatárhoz érve, már nagyon várt rá a diófa:
   - Látom, kis barátom, ráleltél a szívedben rejlő szerelemre, s megtaláltad a szeretethez vezető utat is. 
   - Ne viccelődj, diófa! Nincs kedvem most a tréfához! Nem látod, hogy üres batyuval tértem haza? Szégyellem is magam nagyon, nem tudom, haza merjek-e menni ezek után.
   - Hohó! - kiáltotta jókedvűen a fa. - Messzire látok ám, s csak annyit mondok neked, ne búsulj. A feladatodat teljesítetted, menj haza bátran, már nagyon várnak téged! - vigyorgott öntelten a diófa, aki titkon saját dicsőségeként könyvelte el a történteket.

   Rózsa herceg megint nem értett egyetlen szót sem abból, amit a fa előadott neki, de úgy gondolta, nincs veszíteni valója, így lassú léptekkel közeledett otthona felé. Ahogy egyre közelebb és közelebb ért, vidám kacajra lett figyelmes. Sőt! Egyenesen zengett a Rózsa család kastélya a jókedvű nevetéstől. De nem csak Rózsáék, hanem az ország valamennyi virága táncra perdült, s amint megpillantották Rózsát, éljenezve köszöntötték őt. 
   A herceg nem értette, honnan jön az a fülének rendkívül kedves muzsika, amit hallani vélt. Szíve megint ugyanolyan furcsa dobogásba kezdett, mint ott, akkor, az álomkép láttán. S láss csodát! Megpillantotta az égen a szivárványt! Mint pajkos kisgyerekek a csúszdán, úgy csusszantak le egymás után az aprócska hangjegyek a szivárványon. Az öreg király határtalan boldogsággal üdvözölte fiát, s elárulta neki, hogy e kis hangjegyek nem mások, mint a szív dallamai, vagyis a várva-várt Szeretet. Rózsa indította útjára őket... 

   Nagy volt hát az öröm, mindenki vígan ünnepelt, csak Rózsa herceg vonult félre szomorúan mindenki elől. Egyetlen kép lebegett szemei előtt: Ibolya. Nem tudta, ki ez a viráglány, de abban biztos volt, hogy nem képes tovább élni nélküle. Behunyta szemeit, kettesben akart lenni ezzel a gyönyörű álomképpel, s ekkor ismét megszólította őt egy ismerős, végtelenül kedves hang:
   - Nyújtsd a kezed, kedvesem! Itt vagyok, várok rád! - Rózsa – gondolva korábbi csúfos összeölelkezésére a fával – most már kimérten és óvatosan próbált kezeivel kutakodni az esetleges gyönyör felé. Ujjai puha érintésben végződtek. Ekkor hirtelen felpattantak szemei, s láss csodát! Ott állt előtte a szépségesen szép, lilaruhás Ibolya. Miután megcsípte magát – meggyőződvén arról, hogy nem álmodik -, nyomott egy hatalmas csókot kedvese orcájára, majd kézen fogva egyenesen apja elé repült vele. Rózsa király természetesen boldogan áldását adta a szerelmesek frigyére, s fia fejére helyezte a Szerelem és Szeretet – Rózsáktól immár örökre elválaszthatatlan – szent koronáját.

   Máig is élnek, ha meg nem haltak.

2010.

(kép forrása: http://evakatalin.wordpress.com/)

Rovatok: 
Mese