Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Független Újságírók Szövetségének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Konzili Edit
  főszerkesztő-helyettes

Polonkai Attila
  webadmin

Kiadványok
























 

Jelenlegi hely

Magos hegyen, festett lócán...

Lili
Lili képe

   
    Emlékszem... egy terebélyes, öreg tölgyfa ölelésében találkoztunk először, Isten pihe-puha tenyerén. 
   A fa egy magos hegy tetején egy szerető gondos kezek által faragott és festett lócának adott hűsítő árnyékot a nyárban, s menedéket a cudar téli hóviharokban. Köröskörül, kikeleti virágok százai árasztották el pompázatos színükkel és illatukkal e különös varázsú, fenséges hegyormot. Nappal a méhek zsongása, éjjel a tücskök muzsikája adta a talpalávaló bizsergő hangulatot.
    Valósággal megbabonázott a látvány, amikor sok-sok éve először idetaláltam, s azóta is szent helyként gondolok rá mindég, ahol a magány kies tisztásán Istennel kedvemre barátkozhatom. Nem tudom, ki s mikor faraghatta ezt a gyönyörű padot, miért s hogyan cipelte fel ezen égi magasságokba, de hogy ő a lelkét adta ebbe a látszólag élettelenül fekvő, mindenbe belenyugvó tárgyba, az egészen bizonyos. Hiszen a pad megszólított engem, én pedig simogatva e fatestből beszélő különös ismeretlen-ismerős lelket, óvatosan odaültem, ahová ő kérte. Érintése nyomán megkondult szívemben egy közel-távoli, régen hallott kis erdélyi falu templomának harangja. 
    A lóca kelet felé nézett, s a Szeretet bimbózó virágai is kedvükre sütkérezhettek a felkelő Nap sugaraiban nap, mint nap... 

    Bár mindég is tudtam, hogy nem csak egyedül én járok fel e csudálatos, Istenközeli helyre, hosszú ideig mégsem találkoztam itt senkivel sem, mígnem egy napkelte előtti, koraőszi bóklászásom során végre megpillantottam Őt a távolból, a festett lócán üldögélni. Megtorpantam, és egy bokor mögé húzódva figyeltem, vajon mit csinál, és ki lehet Ő. 
    Valamit babrált a tölgyfa törzsén... Könnyei világító kis szentjánosbogarakként ragyogtak orcáján, mint a Hargitáról csörgedező, a Nap vágyakozó sugaraival szerelmeskedő patakocska vize, s közben ujjaival gyöngéden simogatta a fába vésett kis szívet. Gombócok gyűltek a torkomba, és valami megmagyarázhatatlan szégyentől vezérelve a föld felé szegeztem a tekintetem. Tiszteletlenségnek éreztem meglesni ezt a meghitt és bensőséges pillanatot, lábaim mégsem mozdultak, s szívem végül ismét embermagasságba emelte szemeim bogarát. 
    Fogalmam sincs, hogyan vett észre engem a bokrok mögött - talán a szégyenpírtól izzó orcám a napnál is ragyogóbban kiviláglott az ágak között -, de egyszer csak bajsza mögül, szelíd mosolya kíséretében intett felém, hogy menjek oda hozzá. Kicsit bátortalanul, de végül is odaértem, és leültem mellé a padra. Ő nem szólt semmit, csak kezeit imára kulcsolva a felkelő Nap fénye felé fordította orcáját. Ahogy néztem Őt, e varázslatos fényben izzó alakot, a szívem megtelt otthonérző,  kemenceillatú, finom melegséggel... s testvéri szeretettel. Lent a völgyben pedig megkondultak a harangok...

     Büszkeséggel tölt el, hogy azóta is sokszor találkozhatunk itt, ezen a szent helyen, a Lélek Istenadta ormán, és a tölgyfa alatt, a lócán kicsit ücsöröghetek mellette. 
    Legtöbbször csak csöndben ülünk és gyönyörködünk a teremtett világ apró csodáiban, máskor elmeséli nekem, mit üzen a Tündérország felől fúvó keleti szél... és ekkor mindég mély boldog-szomorúság költözik sokat megélt örökifjú székely-magyar ráncaiba. 
    Folyton szomjasnak érzem magam a szavaira. Olyan felbecsülhetetlen értékű kincsek vannak a tulajdonában, amik követendő példaként világlanak az őt körülvevő emberek arcába. Hite, bölcsessége, szeretete, minden egyes székely szívdobbanása magával ragadó, felemelő. Anélkül tanít, hogy tudna róla...

   ...

   Kedves Mihály!

   Fenn a magos hegyen, a tölgyfa alatti festett kis erdélyi lócán mesélve-verselve-üldögélve, Isten szeretetében, s a mi örömünkre maradj, kérlek, velünk sokáig!

Rovatok: 
Irodalom