Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Független Újságírók Szövetségének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Konzili Edit
  főszerkesztő-helyettes

Polonkai Attila
  webadmin

Kiadványok
























 

Jelenlegi hely

Lomtalanítás

M. Laurens
M. Laurens képe

   Minden évben kora ősszel sok más embertársammal együtt megszabadulunk használhatatlan dolgainktól, melyek nem férnek már el sehol, csupán a drága helyet foglalják. Ilyenkor ellepi a házak közötti teret a lim-lomok között guberálók tömege. Ki kiskocsival, ki furgonnal, de van, aki csak egymaga egy szatyorral a kezében gyűjtögeti a számára használhatónak vélt tárgyakat.

    Mi is nekiveselkedtünk és a régi gyermekheverőt nagy üggyel, bajjal kivonszoltuk a többi kacat közé. Fájó szívvel álltunk mellette, hisz annyi régi, kellemes emlék fűződött hozzá, és még mindig csinos darabnak számított a kupac ócskaságai között. Ki ne ismerné az érzést, amikor egy olyan tárgytól kell megválnia, ami a hosszú évek során mindennapjainak része, és egyben a gyermeke felnőtté cseperedésének tanúja volt. 
    Már épp indultunk volna vissza, amikor egy megtermett szakállas férfi lépett hozzánk és a heverőre pillantva, megszólalt:
 — Ezt a jó kis darabot kidobják?
Alaposan végigmustrálta, megkopogtatta, nyomogatta, mint holmi doktor a beteget közbe-közbe nagyokat hümmögött, végül érces trombita hangján a kupac másik felére kiáltott:
 — Anyjuk! — A megszólított pillanatok alatt ott termett, ölében két reklámszatyor lim-lommal, és már huppant is le a rugók közé, hogy csak úgy nyekkent. Kezeit széttárta, mintha csak azt mondaná, ez már csak a miénk.
   A jobb sorsot megélt, és még mindig kifogástalan almazöld huzattal bevont bútordarab, szinte sírt a hatalmas test tömegének terhe alatt. Ahogy elfordítottam a tekintetem a rémülettől, szemem a közelben álló könyvkupac tetején kuporgó meghatározhatatlan korú öregúrra tévedt. A jobb kort is látott szövetkabát és a kopottas, de mégsem elhanyagolt öltözék, nem holmi szedett-vedett guberálóra utalt. Jobb oldalán katonás rendbe rakott füzetek és iskolai könyvek sorakoztak, melyeket egy kartondobozból komótosan egyenként emelgetett ki. Minden egyes darabot nagy műgonddal simogatott végig, eltüntetvén róluk az ágaskodó szamárfüleket, és kisimítva a durva gyűrődéseket a lapokon.
 — Őt nézi? — kérdezte a szakállas. — Valami tanáremberféle volt vagy mifene, aztán meg kidobták valamiért, és elkezdett inni. Most aztán mindenhová velünk jár. De nem ért ez a guberáláshoz — teszi hozzá, és nagyot legyintve a földre köp.

    Ősszel korán sötétedik, és a kutyámat sétáltatva ismét a lomok mellett haladok el. Talán a kíváncsiság vitt ismét a lomok felé, talán csak látni akartam még egyszer a heverőt búcsúzásképp. Az utcai lámpákat is mind felgyújtották már, és az eső is szemerkélni kezdett csendesen, csillagocskákat rajzolva az apró kis vízcseppektől nedves fűszálakra. A heverőnek és a szakállasnak, már híre-pora sincsen. A maradékok közt néhányan még matatnak itt-ott, botokkal piszkálva az egyre jobban nedvesedő holmit. Ám az öreg még mindig ott ücsörög a szétválogatott könyvek és füzetek kupacai között. Az orrán, csomagoló spárgával megerősített kopott, aranykeretes szemüveget visel. A kezében egy piros címkés iskolai füzetet tart, és kissé megbillenve, hogy a lámpa fénye megvilágítsa a nedvesedő lapokat, elmélyülten olvassa az elmosódott betűket. Néha még a szája is járni látszik, mintha csak felolvasna önmagában. Az arcán végtelen megnyugvás. Kisimultak a ráncai, ahogyan időnként mosolyog…
    Ügyet sem vet az őt körülvevő világra, szemlátomást megelégedett és BOLDOG.
 
Budapest 2004—2017

Rovatok: 
Irodalom