Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Független Újságírók Szövetségének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Konzili Edit
  főszerkesztő-helyettes

Polonkai Attila
  webadmin

Kiadványok
























 

Jelenlegi hely

Karácsonyi angyalok Pályázat

Ágnes
Ágnes képe

Nyolc esztendős voltam 1944 telén és még mindig mély meggyőződéssel hittem,  hogy az angyalok hozzák a karácsonyfát, melyet Jézuska személyesen postáz a címemre.Ekkor már a velem egyívású gyerekek közül vajmi kevesen hittek a Jézuska mesében A hitetlenek igyekeztek engem is kitéríteni a hitemből. Mondanom sem kell, hogy sikertelenül.

A háború makacs, szünni nem akaró tűzviharában kétségessé vált, hogy vajon megérjük e a karácsonyt s ha igen, akkor lesz e karácsonyfa és ajándék a fenyőfa alá?

Édesanyám tanácstalanul téblábolt körülöttem és éreztem, valami nagy mondanivalót tartogat a számomra.

Abban a reményben ringattam magam, hogy amiként minden esztendőben, most is üzent nekem valamit Jézuska, kivel anyám személyesen szokott beszélgetni viselt dolgaimról. Ettől függött ugyanis, hogy kapok e ajándékot, vagy sem.

Bár Jézuska ismerte minden hibámat és erényemet az éjszakánként nálunk vizitelő angyalkái által, kik itt jártukkor elszórták arany hajszálaikat, melyeket többnyire én szoktam megtalálni s reményteljes örömmel töltötték el gyermeki szívemet. Mi több, Jézuskának volt két nagy könyve a jó és rossz gyermekek nyilvántartása végett. Az egyik könyve fekete volt, a másik színaranyból. Jézuskának csak beléjük kellett pillantania és már is tudta, ki érdemesült ajándékra és ki nem.

Természetes szerénytelenségemnél fogva egy pillanatig sem volt kétséges előttem, hogy az én nevemet csakis az arany könyvbe jegyzik. Éppen ezért így advent táján igyekeztem a tőlem telhető legnagyobb jóságot produkálni, amennyire csak gyermeki képességeimből telett.

Az ünnepek közeledtével édesanyám egyre nyugtalanabbá vált. Hatványozott gyengédségébe valami féle sajnálat vegyült. Ezúttal éjszakánként elmaradtak az angyali látogatások. Hiába kerestem reggelenként az elhullajtott arany hajszálakat, egyetlen egyet sem találtam. Mikor megkérdeztem anyámtól, jártak e nálunk angyalkák, ő elbizonytalanodva, zavartan válaszolt:

- Nem hinném, hogy Jézuska most leengedi őket a földre ebben a nagy lövöldözésben, még lelőnék őket. Az idén talán még karácsony sem lesz.

Kétségbeesett ábrázatomat látva, nagy lélegzetet vett, mint aki nagyon nagy dologra szánta el magát és így szólt:

- Mondok én neked valamit kislányom. Már elég nagy és okos vagy ahhoz, hogy megértsed. Ne várd a Jézuskát, mert nem jön! Nem azért, mintha rossz lettél volna, erre ne is gondolj! Jézuska és az angyalok soha nem is jöttek. Mindig mi díszítettük a karácsonyfádat édesapáddal és az ajándékokat is mi vettük. Jézuskát és az angyalokat csak meséltük, hogy szebb legyen az ajándékozás és te jobban örülj! Most azért mondtam el az igazságot, mert nem akarom, hogy fájdalom érjen téged, ha az idén nem tudunk karácsonyi ajándékot adni.

Rémült döbbenettel hallgattam végig édesanyám töredelmes vallomását.

Azt hittem, rosszul hallok. Tán csak álmodom az egészet és majd felébredek egy másik, szebb valóságra. Egy világ omlott össze bennem, az a gyönyörű mesevilág, amely eddig széppé tette az életemet és arany fényű szivárvánnyal ragyogta be a hitre épült képzeletemet. Most egyszerre sötét lett minden. Ádám és Éva érezhették ezt a fájdalmat, amikor kitessékelték őket a Paradicsomból.

Kiraboltak...Mindenemtől megfosztottak, amiért eddig érdemes volt élni.

Csak néztem anyámra rémült kétségbeeséssel. Reménykedve lestem, nem bujkál e valami pajkos mosoly a szemeiben, amely egy játékos hunyorítással jelezné, csak vicc volt az egész. Akkor egyszerre megszünne a gonosz varázs. Azonban anyám szemeiben nem láttam mást, csak lemondó szomorúságot, amely azt sugallta; hiába reménykedel, nem mondhatok egyebet.

Egyensúlyát veszítette a hitem, miként hullámverte csónak a háborgó tengeren.

Hirtelen anyámnak szegeztem a kérdést:

- Ha nincsenek angyalok és nem a Jézuska hozza a karácsonyfát, akkor Nincs Jézuska és Isten sincsen? Azt is csak meséltétek?

Édesanyám érezte, hogy elrontott valamit Veszélybe került a világnézetem. Igyekezett tehát helyükre tenni a dolgokat, mielőtt még istentagadóvá lenne egyetlen csemetéje.

Ünnepélyes komolysággal szólt hozzám:

- Karácsonykor Jézus Krisztus születését ünnepeljük, akit Isten nekünk, embereknek adott, hogy szeretetre tanítson bennünket.Ő a legnagyobb ajándék, azért az ő emlékezetére ajándékozzuk meg egymást karácsonykor. Most azonban olyan világot élünk, amikor az sem biztos, hogy megérjük a holnapot. Azért mondtam el az igazat neked, hogy ne érjen csalódás téged, ha karácsonykor nem tudunk ajándékot adni. Mit mondhatnánk akkor, ha még karácsonyfád sem lenne, hogy rossz voltál? Mekkora fájdalom lenne az neked! Most már ismered az igazságot. Higgyük, hogy a Jóisten megsegít bennünket! Az lesz az igazi ünnep, ha együtt ünnepelhetjük a karácsonyt.

Ezek után már nem éreztem olyan kegyetlennek a valóságot.

Karácsony reggelén fenséges illatra ébredtem.A már-már elfelejtett szagok felidézték számban a régi ízeket. Bableves főtt és benne egy parányi darabka füstölt oldalas, amit dolgozói fejadagként vételezett édesanyám a konzumban. Mindössze tíz dekányi volt, de ez a cseppnyi falat is képes volt békebeli karácsonyi  hangulatot varázsolni az illatával.

Ezen a karácsonyon valóban hoztak valamit az angyalok: Történelmi fordulatot, tartós vendégséggel.

Reggel még dértől csillogott és szikrázó verőfényben káprpzott a világ. Úgy  kilenc óra tájban kis csapat masírozott végig az utcánkon. Fekete egyenruhás, árpádsávos karszalagos, nyilas pártszolgálatosok, állig fegyverben. Páncélsisakos fejüket büszkén felszegve, katonás keményen verték ki csizmáikkal a marsot halálra szánt némasággal, induló nélkül.

Édesanyám keserű iróniával jegyezte meg:

- Tán csak nem ez a húsz kemény szittya akarja visszaverni az oroszokat? Ezek a szerencsétlen fiúk komolyan hiszik, hogy ha meglátják őket lovagi páncélzatukban úgy megijednek tőlük, hogy meg sem állnak Moszkváig? Ha eddig a hatalmas, mindig győzedelmes német hadi gépezet nerm tudta visszatartani őket Ázsiában, akkor ez a húsz szerencsétlen vissza nem kergeti a muszkát.

Ugyanis az újságok és a rádió hírei tele voltak a dicsőséges német hadsereg diadalairól szóló hadi jelentésekkel Nagyapám csak a fejét csóválta, amikor ezeket a sorokat olvasta: - " Győztes csapataink diadalt diadal után aratva, tervszerűen visszavonuló hadmozdulatokat hajtanak végre."  - Hát én nem is tudom, mit higgyek? Ezek a nímetek folvást csak csak győznek, meg  győznek, oszt ehol van ni, megin ihol vannak, oszt szaladnak  Berlin  felí.. Nem jónak a jele emmán bíza, meglátjátok, mert akik így szaladnak visszafelí, azokat bíz hátúrú kergetik.

Néhány napja még a bunkerben laktunk és csak mosakodni jártunk fel tűzcsend idején. Ott pedig vigyázni kellett minden szóval, mert a vájt fülűek még a suttogást is meghallották Ha valaki netán azzal vigasztalta reszkető, elkeseredett sorstársait, hogy nem tart már sokáig a vérontás, mert a németek elvesztették a háborút, Közel vannak már a felszabadító csapatok és ha bejönnek, végetér a szenvedés.Mindig akadt valaki, aki odaszólt fenyegető szóval: - Csak vigyázzon, mit beszél, mert feljelentem rémhír terjesztésért!.. És alkalmasint meg is tette. Pedig ugyanaz a vész lebegett mindannyiunk feje felett, mégis ellensége volt magyar a magyarnak.

Sok ember rosszabb a vadállatnál.A vadak közös veszedelemben békésen megülnek egy árvíz sujtotta fatörzsön, esélyt adva egymásnak a túlélésre és nem falja fel a farkas az őzgidát, azonban embernek ember a farkasa.

Alig masírozott el a kis csapat, borzalmas zenebona támadt. Soha addig ilyen ágyúhangot nem hallotunk. Olyan volt, mint az utolsó ítélet. Ez volt a karácsonyi orgonaszó...Sztálinorgonaszó, 1944 Ádám-Éva napjának délelőttjén.Nem tudom már, meddig tartott ez a halálkoncert, mert maga volt az örökkévalóság. Aztán, mintegy varázsszóra, minden elhallgatott. Mélységes mély csend ült a telepre: Vészjósló csend, amilyen nagy viharok előtt szokott uralkodni.

Tíz óra után az utcánk végén feldübörögtek a tankok Irtózatos zaj vette kezdetét: Zúgás, búgás ordítozás,dübörgés, dobogás.Mintha a föld indult volna meg a lábunk alatt.

Kiszaladtunk a házból Amint az utcánk végére néztünk,  végeérhetetlen áradatként vonultak a beözönlő oroszok.Harckocsik, autók, motorkerékpárok, lovas kocsik, gyalogosok sűrű kavalkádja hullámzott a főúton.

Édesanyám kézenfogott engem és bemenekültünk a lakásba.Az ablakra felrakta a sötétítőt és bezárkózott. Rettegését tetézte édesapám miatti aggodalma, aki akkor még a bánya kötelékében dolgozott a bányafenntartásnál. Még tegnap elment munkába és azóta nem jött haza minthogy a váltó társa nem váltotta le, ő pedig nem hagyhatta el az őrhelyét.

Anyám nyugtalansága nőttön nőtt. Délután három órakor már elfogyott a türelme. Kézenfogott engem és elindultunk megkeresni apám ablézát.A főúton még mindig végeérhetetlenül hömpölygött az orosz áradat.A szekereken, harckocsikon, teherautókon mindenütt ült egy egy  guszlis, balalajkás, vagy harmónikás, akik zenéltek a katonáknak, kik telitorokkal daloltak.Integettek, kurjongattak a járdaszéleken ácsorgó, bámészkodó magyaroknak.Közben ismerősökkel találkoztunk. Az egyik asszony sírva mutatta vérző füleit, miközben eszelősen kiabált: -Ezeket vártuk mi? Hiszen ezek rablók! Nézzék, kitépték a fülbevalóimat! Egy másik asszony a lehúzott gyűrűjét siratta.Volt, akiről a bundáját vetették le, mások az órájukat siratták.Az egyik rokonunk kapcában ballagott hazafelé, szidva, átkzva azokat, akiket eddig szívrepesve várt.Lehúzták lábáról a vadonat új bilgerli csizmáját és egy pár rosszat adtak helyette.

A váltótársat azonban nem találtuk a lakásán. A szomszédok mondták, hogy családostól lent lakik a bunkerben, mert fél az oroszoktól.

Azonban ekkor már édesanyám nem félt.  A párjáról volt szó, a családfőről, akinek karácsony szent este otthon kell lennie a családja körében!

Átvágtunk az orosz konvojon és lementünk a bunkerhez. Ám hiába volt minden szó, az abléz nem volt hajlandó felváltani apámat, aki ímmár két napja étlen, szomjan lent volt a bányában.Dolgunkvégezetlenül mentünk haza.Már erősen sötétedett és az orosz karaván feloszlóban volt, szállást keresve a házakban.

Odahaza nagyapám állványba faragta a karácsonyfát, amit anyámnak sikerült nagy nehezen beszereznie. Sírva, imádkozva díszítettük éppen, amikor támadást kaptunk.Az ajtót mintha kívülről rugdosták volna, amint a légnyomás ereje dörömbölt rajta. Az egész lakás hullámzott alattunk. A félig feldíszített karácsonyfa ledőlt és a díszek összetörtek. Ajtót, ablakot kitártunk, hogy a légnyomás be ne törje őket.Anyámmal az asztal alatt kerestünk menedéket, míg nagyapa a szekrény mellett húzta meg magát, amíg el nem ült az aknatűz.. Estig még kétszer ismétlődött a támadás, míg végül csend lett. Az elcsendesült karácsony estén, miként isteni engesztelés, megindult a havazás.

Édesapám nyolc óra után érkezett haza, két hóna alatt négy dobozzal és bennük négy pár cipővel. Újságolta, hogy az oroszok feltörték a konzumot. Civilek és oroszok mindent visznek, ami raktáron volt. Ezt a négy dobozt egy orosz katona nyomta a kezébe.  Így lett mindnyájunknak egy egy pár cipőnk. Igaz, nem a lábunkra szabták őket, ám ha jól kitömtük papírral,  és vastag zoknt húztunk, viselhetők voltak.

Az ünnepi vacsoránkat elköltöttük már, amikor kopogtak. Nagyapám nyitott ajtót. Édesanyám majdhogy el nem ájult ijedtében, amikor egy orosz katona lépett a konyhába. Sapkáját levéve, tiszteletteljes meghajlással köszönt.Látva anyám rémületét, félszegen és zavartan ácsorgott.

Nagyapám székkel kínálta és asztalhoz invitálta a jövevényt. Édesanyám megérezve a katona jóindulatát, felbátorodva kínálta őt répás süteménnyel és plantateával.A katona két fagyos kezét a csészén melengetve, jóízűen kortyolgatta a teáját. Ruhájából áporodott bűz áradt, mint aki régen nélkülözi a vizet és a szappant. Ritkás szürke haja a fejéhez tapadt, beesett, sovány arcát sötét borosta fedte.

Amint a szobában meglátta a karácsonyfát, bement. Letérdelt, keresztet vetett magára és imába merült.Vállai a sírástól meg, megvonaglottak. Mi együttérző szívvel, ünnepélyes némaságba rendülten figyeltük őt, az idegen nemzet fiát, aki ugyanilyen keresztény, mint mi vagyunk.

Sokáig térdelt a fa alatt, míg végre felemelte fejét és felállt. Szemeit törölgetve hozzám lépett és megsimogatta a hajamat.Zsebéből ócska papírba csomagolt égetett cukrot markolt elő és a fa alá szórta, aztán újra az asztalhoz ült. Lőporral szennyezett arcán árkokat mostak a könnyei. Bocsánatot kért, amiért sírásával megszomorított bennünket. Aztán bemutatkozott. Jegornak hívták. Bjelorussziából jött, ahol kertész volt a hivatása. Megtudtuk, hogy hét gyermek édesapja és közűlük kettő a fronton harcol. Aggódott értük, mert régen nem tudott felőlük semmit.

Édesapám most vette hasznát szlovák nyelvismeretének. Kézzel, lábbal mutogatva ugyan, félig magyarul, félig szlovákul, de egész jól megértették egymást

A katona félszegsége lassan feloldódott, bár időnként meg, megeredtek a könnyei, amint eszébe jutottak az otthonmaradottak. Kabárja belső zsebéből fényképeket kotort elő és sorba bemutatta családtagjait.Felidézte az otthpni karácsonyok emlékét. Elénekelt egy orosz karácsonyi éneket. Úgy ült ott közöttünk, mintha mindig hozzánk tartozott volna.

Már nem volt idegen katona, ellenséges nép fia, csak ember, aki valamely gonosz sátáni hatalom által úzetve messzire hagyta otthonát, hazáját, családját.Őt is szeretik valahol. Aggődnak érte, a fiúért, a férjért, az édesapáért. Ki tudja, vajon láhatja e még valaha a szeretettjeit?

A vendég kiitta teáját, még egyszer megsimogatta a fejemet. Felállt, köszönte a vendéglátást, majd sapkáját fejére nyomva kilépett az ajtón. Néhány pillanat múlva elnyelte őt a havas sötétség.

És a gyűlöletbe dermedt, vérzivataros karácsony éjszakában dideregtek az angyalok.

Rovatok: 
Irodalom