Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Független Újságírók Szövetségének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Konzili Edit
  főszerkesztő-helyettes

Polonkai Attila
  webadmin

Kiadványok
























 

Jelenlegi hely

Farkas

juci
juci képe

Makktermését talán már századszor is lehullajtotta, s talán már századszor is felöltötte barka ruháját az öreg tölgy, az erdei fák királynője. Hatalmas terebélyes lombkoronája lágyan zizegve beszélt az őszi széllel, nyaranta pedig hangos volt a madarak boldog énekétől. Télen a vastag hó paplannal borított karjai egészen lenyúltak a földig, mintha meg akarnák ölelni széles törzséhez húzódó állatokat, akik éppen menedéket kerestek egy-egy nagyobb hóvihar elől.

Ez alatt a tölgy alatt élt a farkas. Nem barlangban, odúban, mint a többi, hanem itt az öreg tölgy alatt. Farkas is öreg volt már, ha nem is annyira, mint a tölgy, de a maga fajtái között bizony már élemedett korúnak számított. Morcos volt és magányos. Igaz, ő ennek nem volt teljesen a tudatában, és annak sem, hogy kissé sivár volt az élete. Csak azt tudta, hogy jó az erdei fák királynőjének vastag törzséhez hazatérni. És azt is tudta, hogy a holdvilágos éjszakában, amikor a többi farkas vonítani kezd, és ő magában ilyenkor morogni szokott kicsit, hiszen „ifjúság, bolondság”, hamar elszáll, mint a hajnali köd. De ezt csak egészen halkan morogta, hogy csak az öreg tölgy hallotta.

A holdvilág gyakran őt is csalogatta, ilyenkor hosszú sétákat tett meg. Vigyázott, hogy ne vegyüljön el a falkában járó társai közt, sőt, még arra is, hogy lehetőleg szóba se kelljen senkivel állnia. Nem is kereste senki az ő társaságát.

Azon az estén is éppen holdtölte volt. Megvilágította a fákat, bokrokat, mikor farkas elindult szokásos éjszakai sétájára. Az erdő csendes volt, legfeljebb egy-egy bagoly huhogása törte meg, vagy egy osonó róka fürge lábai alatt reccsent meg egy vékonyka faág, amint portyázó útjára indult.

Megjárta szokásos útját, zsákmánya is akad, mint mindig, s már hazafelé tartott, mikor meghallotta a vékony, nyüszítés szerű hangot. Megállt, fülelt, majd bizonytalan léptekkel megindult a hang irányába. Nem kellett sokáig mennie, hamarosan megpillantotta a hang gazdáját: egy kis farkaskölyköt Legfeljebb pár hetes lehetett. Nem tudta, hogy mit csináljon. A kis kölyök szemmel láthatólag alaposan el volt keseredve. Tétova léptekkel járta körbe. Közben vágyakozva gondolt a jó öreg tölgyre, ahol már rég pihenhetne, ha nem tette volna meg ezt a kitérőt. Orrával kicsit megbökte a kölyköt, aki ezt nyilvánvalóan a szeretet jelének érzett, mert jólesően bújt hozzá. Talán életében először nem tudta, mit csináljon. Minek is jött ide? Nem szerette bonyolítani az életét, nem szerette feldúlni a szürke hétköznapjait, és ennek egyhangúságából kilépni sem akart soha. Frusztrálta a helyzet. Úgy döntött, hátat fordít a porontynak, és siet haza. Alig tett meg pár lépést, ismét hallotta a kis farkas fájdalmas, csalódott szavát.

Nem nézett hátra, gyors iramban szaladt a tölgyfához. Jólesően nyúlt el alatta, hátát szorosan a törzséhez támasztotta, be is hunyta szemét. Álom azonban nem jött rá. Egyfolytában a kis farkasra gondolt, majd mielőtt még bármilyen gondolat is megfogalmazódott volna benne, szinte gépiesen felkelt és elindult az irányába. A hold jól megvilágította útját. Hamarosan megpillantotta a kis kölyköt, aki minden igyekezetével kifejezte örömét, ahogy újra meglátta.

Farkas óvatosan a szájába vette, s gyors léptekkel indult vele haza. Letette a fa alá, aki mintha kissé lejjebb engedte volna az egyik ágát, hogy megsimogassa az újonnan érkezett jövevényt.

A kis poronty a farkas mellé bújt, aki ráhelyezte mellső lábát, s mélyeket szippantott a levegőből, mely oly édesen járta át a testét, mint ahogyan még soha.

Különös illatokat, s különös virágokat hozott a tavasz. Az erdőben soha nem látott színes pillangók táncoltak. Az öreg tölgy pedig gyönyörű barka ruhát öltött, s a legkisebb szellővel is küldte őket a pajkos kis farkas kölyök elé, aki önfeledt játékossággal kergette őket. Esténként az őrjáratra induló holdsugarak szorosan összebújva találták őket. A reggeli napsugarak pedig oly finoman cirógatták, áthatoltak vastag bundáján keresztül a csontjáig, egészen a lelkéig. Meg is telepedtek ott.

Egyik tavasz követte a másikat. Együtt vadásztak, együtt pihentek, s együtt hallgatták a csendet. A kis kölyök már egyedül is járta időnként az erdőt, ilyenkor az öreg farkas mindig aggódva várta. Lépteit már messziről megismerte, s illatát is mindig már messziről hozta a szél.

Egyik nap azonban hiába várta. Már rég feljött a hold az égre, s már szorosan összebújva aludniuk kellett volna. Nyugtalanság fogta el. Még pirkadat előtt a keresésére indult. Tudta, hogy merre szokott járni, s mégsem találta sehol. Tudta, hogy baj van. Hazavonszolta fáradt testét az öreg tölgyfához, akinek ágairól súlyos könnycseppek hulltak alá. Hátát szorosan neki támasztotta. Szemei a távolba meredtek. Egy kis farkas kölyköt látott. Hallotta a vonítását is, és látta az idősebb farkast is, aki odamegy hozzá, majd hátat fordít neki és ott hagyja. Érezte kis puha teste melegét.

Volt egyszer egy kis kölyök – lehelte.

Az égen sűrű, fekete felhő úszott, s mire szitálni kezdett az eső, szemei üvegessé váltak.

A tölgyfa ágai fájdalmasan sírtak, ahogy cibálta a szél. Majd ágait mélyen lehajtotta, s földre küldött toboz gyermekeivel takarta be.  „Volt egyszer egy farkas…” – suttogta. 

Rovatok: 
Irodalom