Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Kárpát-Medencei Újságírók Egyesületének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Konzili Edit
  főszerkesztő-helyettes
Soltész Irén
  szerkesztő/admin
Polonkai Attila
  webadmin

Kiadványok
























 

Jelenlegi hely

A bizalom

Mihály Tóth

       Végre sikerült kiválasztanom azt a cipőt, amelyik árban is megfelel, nem terheli meg különösebben a pénztárcámat, és küllemre is a tetszésem szerint való. Kényelmes, lehet benne járni, s hogyha figyelembe veszem azt a folyamatosan változó, mindenféle jóslástudomány nélkül kikövetkeztethető anyagszerű örök törvényt, miszerint:  egy cipő a megvétel után kissé tágulni fog a járástól. Tehát másféle terjedelmet vesznek célba, mint a ruhák, amelyek összezsugorodnak a mosástól, és csak kisebbek, szűkebbek lesznek végül. 
    A lehető legjobban döntöttem, ugyanis számolva azzal a várható történéssel, hogy a cipő eleje és szétfele terjedő szélessége kiteljesedik és megereszkedik, egyfajta komfortos érzéssel töltött el az a tudat, már-már előre éreztetve agyam azt a bizonyos jövőbeli állapotot, hogy a lábujjaimat enyhén satuba záró cipő elejének makacs szorítása az idők folyamán történő folyamatok következményeként nagyobb levegőhöz és szabadsághoz fogja engedni azokat.
   Egy vajszínű bakancs volt, amely belül hófehér és gyapjúszerű tulajdonságaival lábakat puha langyossággal borítva zárta be azokat, a téli nyirkos zimankókra, amelynek elébe nézett a világ, kiválóan alkalmasnak tűnt. Sétáltam egy kicsit az egyik ülőke oldalfalára felhelyezett tükör előtt, sürögtem-forogtam, csodáltam magamat benne.
   Egy új cipőnek mindig megvan a maga varázsa. Nemcsak, hogy hirtelen idegenszerű érzés veszi hatalmába az embert, amikor belesüpped a lábaival, és vidáman elrugaszkodik benne a makacs törvényeket kifejtő felszíntől, de ilyenkor kezdjük birtokba venni lelkünkkel a használati eszközt, ilyenkor érezzük azt, hogy ez több, mint egy egyszerű cipő.  
   Ez új, amely megadja az újdonság varázsát nekünk, és ez az új valami, ami végre szemünket gyönyörködtetve és lábunknak komfortot biztosítva megadja számunkra a tökéletes kombinációt, akár a miénk is lehetne. De még nem a miénk… Még visszavan az a megváltó pillanat, amikor odasétálunk a pénztárhoz, és teljes tulajdonba vételéhez könnyítünk pénztárcánk súlyán, vagy egy kissé felszabadítjuk bankkártyánk elektronikus kapacitását, és ezáltal a pénzünket használati eszközre váltjuk. Ilyenkor egy kicsit vívódunk önmagunkkal, hogy vajon megér-e ennyit? Számolunk, osztunk és szorzunk, hogy vajon megéri-e érte, hogy vajon nincs-e jobb választás, hogy biztos elég körültekintőek voltunk-e, mi van, hogyha megvétel után az első kirakat, amelybe frontálisan beleütközik a tekintetünk, egy pár olyan cipőt kínál nekünk, amely méretben, kinézetre és árban még jobb választás is lehetett volna, hogy aztán a falba verhessük a fejünket?
   Vajon mennyit dolgoztunk ezért az összegért? Mert azzal a munkával, azokkal az életünkből elrabolt órákkal fizetünk ezért az esztétikai gyönyörért és kényelemért, amelyben a lábfejeink bokáig elsüllyednek, amely órákat tölthettünk volna sokkal hasznosabban is akár. Talán csak a milliomosok, a gazdagok nem aggódnak, gondolná az ember… Pedig higgye el nekem mindenki, hogy ez nem így van. Én találkoztam már olyan milliárdossal, aki átutazott az egyik piacról a másikra, megtett harminc kilométert csak azért, mert ott tíz forinttal olcsóbb volt a paprika. Eközben persze rengeteg pénz elment benzinre, amely a környezetre igencsak káros hatással volt, de hát a tíz forint az tíz forint…
   A szegény ember nem ilyen körülményes. A szegény ember azt adja, amije éppen van, hogyha nyolcvan forintba kerül a körte, és mindössze nyolcvan forint lapul a zsebében, akkor megveszi nyolcvan forintért azt a körtét. Ugyanígy, ha százezer forintba kerül egy lapostévé, és decemberi fizetésnap után van százezer forint a birtokában, és lapostévére vágyik ő meg a kis családja, akkor meg fogja vásárolni azt a lapostévét százezer forintért, és hogyha nincsen nála annyi pénz, mint amennyibe az kerül, hanem valamivel kevesebb, még hitelszerződésbe is hajlamos beleugrani.
   Egyszóval osztottam és szoroztam, és arra jutottam, hogy tizenötezer forintért bizony megéri megvásárolni a cipőt, ugyanis ár-érték arányban jobbat aligha találok. Visszavettem a lábamra a lerongyolódott őszi vászoncipőmet, a megvásárolni kívánt cipőt pedig visszacsomagoltam a dobozába, amit aztán hónom alá kaptam, és elindultam vele a pénztárhoz. Két ember állt előttem, örömmel nyugtáztam magamban a tényt, hogy nem kell sokat várakoznom. Miután már fél perce várakoztam, feltűnt, hogy az éppen a cipővásárlását lebonyolító jólszituált és az őt bekebelezni kívánó hajlott kor mindenféle destruktív hozományával különféle festékekkel és ruhákkal viaskodó hölgy elég hosszadalmasan és panaszos hangon beszél az eladólányhoz, miközben a kezében egy cipő van, és azzal hadonászik. Egyre hangosabban beszélt, már a vásárlók is elkezdtek figyelni rá. Azt mondta az eladólánynak, a húszas éveiben járó, fakó és fáradt tekintetű hallgatóságának:

   Felháborító, hogy már nem első ízben kell megtapasztalnom az önök által értékesített termékek silány természetét! Ez már a harmadik cipő, amit egy éven belül a jótállás lejárta előtt vissza kell hoznom magukhoz! És még ha minden gond nélkül, sőt, a jó hírnevük megóvása érdekében sűrű bocsánatkérések közepette kicserélnék, de legalábbis igyekeznének a maguk által értékesített termékekbe egykor vetett, ám idővel elveszített hitét a hűséges vásárlónak visszaszerezni, akkor nem is volna gond!      De önök azt indítványozzák, amikor már erélyesebben és erőszakosabban lépek fel, és csakis azesetben, hogy hagyjam ott a cipőt náluk, bevizsgáltatják az arra kompetens minőségi szervezetnél, ahol majd megállapítják azt, hogy a cipő vajon a saját minőségbeli hibája okán indult idő előtt satnyulásnak, vagy pedig a nem rendeltetésszerű használatból kifolyólag?
    Kérdem én, hogy mi alapján jutnak ebben a kérdésben bárminemű megállapításra, és kicsodák, mi annak a tisztségnek a neve, amely ezzel hivatott foglalkozni, tán minőségellenőrök volnának ezek a hivatásos megállapítók? Én magam évek, sőt, már évtizedek óta, amióta csak létezik az önök üzletláncolata, mindig az önök üzletében vásároltam cipőt, és soha semmi baj nem volt velük nagyon sokáig. Aztán egyszer csak elkezdtek idő előtt szétmállani. Hol kilyukad, hol leválik a talpa, hol szétszakad a bőr! Ennyit számít önöknek egy lojális törzsvásárló, ennyire könnyedén lemondanak róla?
   Vagy akkor minek adnak jótállást egyáltalán, kérdem én?! Volt idő, amikor nem volt szükség ilyesmire, a cipész gyártotta le a cipőket, amelyek aztán csak hosszú évek múltán indultak kopásnak és silányulásnak. A cipész nem gyártott szemetet, mint ahogy maguk teszik, a tömegtermelés végett, mivel a jó hírnevét tette volna kockára. Annak pedig semmi értelme nincs, hogy maguk jótállást adjanak azért, hogyha visszajövök a termékkel, akkor semmibe vegyenek engem a panaszommal együtt, szüntessék meg ezt az egész nevetséges papírozást, és dobják csak úgy oda az emberek elé a vásárolt terméket, nem kell ez a cirkusz! -
    Az utolsó két-három mondatot már kifejezetten hangosan és indulatosan mondta, időnként az egyre hosszabbra nyúló sor fele fordulva hatalmas háborodottságtól fűtve, hogy szavai eljussanak az emberekhez. Ekkor már az eladólány is megszólalt:

    Értse meg asszonyom, hogy én csak egy eladó vagyok itt, és nem én gyártom a cipőket, nem én felelek a minőségükért. Nem értem, hogy miért éppen nekem mondja ezeket? Én mindössze csak az előírások szerint járhatok el, ennyit tehetek.

    De hát egy kis életet vigyen már az alakításába, angyalom! – förmedt rá a sértett törzsvásárló hölgy, majd pedig teátrálisan és kissé gúnyosan imitálni kezdte az eladólány élettelen és ernyedt gesztikulálását, amit az imént látott tőle: - Úgy beszél és viselkedik, mint valami robot, mintha valami futószalag mellett állna, és akinek a vásárlók mindössze futószalagon felbukkanó termékek volnának! Mint aki nem is él igazán! – Ekkor teljesen világossá vált számomra az, hogy a sértett hölgynek ezen szavai úgy összességében az egész társadalomnak szólnak, az egész társadalomra és annak berendezkedésére, amely tömegesít és eltapossa az egyént, amelyben a mennyiség élvez prioritást a minőség előtt, amely kizsákmányol, tömeg termel és eltapos, arra haragudott. Ki tudja, lehet, hogy sok évvel ezelőtt megözvegyült, és nagy magányossága is volt az oka érzelmi kitörésének.
   – Én soha többet nem fogok vásárolni maguknál, és igyekezni fogok mindenkinek, akinek csak lehet felhívni a figyelmét arra, hogy az önök üzletében ne vásároljanak, mert nem érdemes! És még a fogyasztóvédelmet is megszüntették, hát az ész megáll! Tényleg nem értem, hogy ezekután egyáltalán minek adnak jótállást, semmi értelme, mert maguk majd bevizsgáltatják, ahol azt mondanak majd, amit csak akarnak! –
   Miután ezt még elmondta a hölgy, hitetlenkedve sarkon fordult, és otthagyta a pénztárt és a vadkapitalista piac fele érzett éktelen haragját köpőcsészeként nyelő boxzsákját, az eladólányt, rázva enyhén vörhenyes fejét, kezeiben a cipővel, kétujjra fogva azokat, mint immáron haszontalan, méghozzá visszaválthatatlan értékét vesztett használati tárgyakat.
    Miután a sor feltorlódott, a pénztárba beállt egy másik eladó is, egy fiatal, alkarján tetoválásokat viselő srác. A soron következő férfi őnála kötött ki, így hát nekem egyenes út vezetett a csattanó ostor áldozata, az eladólány felé, akin a csalódott vásárlói gyűlölet ostora csattant.
   Hezitáltam, hirtelen bizonytalanná váltam. Elgondolkodtam azon, hogy érdemes-e ebben az üzletben vásárolnom. Érdemes-e bárhol is vásárolnom? Vásárolhatnék máshol, egy másik üzletben, akár itt a szomszédban is, ahol nyájasan mosolygó, már rögtön a belépéskor ugró és segítséget felkínáló fiatal kedves és dekoratív lányok lesik a vásárló minden óhaját, harminc-negyvenezer forintokért. A segítőkészséget is súlyos forintokban mérik. A drága üzletekben a futószalag is más, az ilyen üzletekben nagyon is komolyan veszik még az érdeklődőt is, nemhogy a vásárlót. Talán nekem is egy lelkiismeretes cipészt kellene keresnem, mint ahogy tették azt még száz évvel ezelőtt is…
    Egyáltalán létezik-e még ilyen foglalkozás, hogy cipész, olyan értelemben, hogy egyéneknek gyárt cipőket, vajon létezik-e még hivatásos csizmadia? Avagy ezeket már mind bekebelezte és szolgáivá tette a tömegtermelő vadkapitalista ipar? A legnagyobb volumenű vadkapitalista tömegtermelés a hatalmas kommunista országban… 
    Odamentem az eladólányhoz, mivel nem szándékoztam harminc-negyvenezer forintokat kifizetni egy pár cipőért. Ő csaknem szemlesütve vette ki a cipőt a dobozból, majd ugyanígy osont el egy, az eladók számára fenntartott műhelyszerűségbe a cipő párjáért és vágta le róla a nagy kerek fehér csipogó billogot, amely odafűzte egészen addig a cipőt őhozzájuk, amely fölött tulajdonjoguk volt. Még csak meg sem érdeklődte azt, amit szinte már az összes cipőbolti eladó megérdeklődik manapság, hogy szeretnék-e a cipő mellé tisztítószert vásárolni, gyorsan és gondosan elhelyezte a dobozban a cipőket, majd pedig belecsúsztatta a dobozt egy erős, masszív szatyorba, odatolta a bankkártyaleolvasót, amelyhez érintettem a bankkártyámat, én pedig már fordultam is sarkon, hogy otthagyjam őt. Néhány lépés megtétele után azonban a hölgy utánam szólt, kezében lobogtatva egy fehér cédulát:

     Uram, a blokk! – Megálltam, és az első gondolatom az volt, érezve magamban az imént távozott feldúlt idős hölgynek az indulatait, hogy azt felelem neki tartsa meg, minek nyújtogatja felém, de aztán jobb belátásra tértem, és lassan elindultam visszafele a pénztárhoz, hogy elvegyem azt, és eltegyem arra az esetre, hogyha idő előtt mállásnak indulna a cipőanyag, hogy egyáltalán visszahozhassam, hogy aztán a bevizsgálók számára megadhassam a lehetőséget, hogy kideríthessék, valóban a termék silány minősége okán indult el a romlás, vagy éppen nem rendeltetésszerű használattól…
    Miközben átvettem a blokkot a kéz rendületlenül gépies arcú gazdájától, aki egyáltalán nem azért sütötte le a szemét, merthogy szégyellte volna magát, hiszen igazsága volt abban, hogy ő az égvilágon semmit nem tehet a termékek rossz minőségéért, hiszen ő csupán egy eladó, hanem mert pontosan jól tudta azt, hogy az idős hölgy igazat beszél, a sorban bizalmatlan arcok tekintettek az irányunkba, majd pedig néhányan ki is váltak ebből a sorból, és elindultak kezeikben a választott cipőkkel, hogy visszahelyezzék azokat oda, ahonnét elemelték azokat, és elinduljanak a sértett hölgy után, okulva a vele való történtekből.

Vége

Rovatok: 
Irodalom