Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Független Újságírók Szövetségének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Konzili Edit
  főszerkesztő-helyettes

Polonkai Attila
  webadmin

Kiadványok
























 

Jelenlegi hely

Az égig érő mosolyfa

Lili
Lili képe

Egyszer volt, hol nem volt, élt valahol egy faluvégi kis takaros házikóban egy öreg néne, meg a fia. Az idős asszony már évek óta betegeskedett, küszködött a reumával, a köszvénnyel, meg mindenféle nyavalyával, így a betevő falatot az aprócska fiúnak kellett előteremteni. Szerencsére akadtak a ház körül hasznos jószágok: tehén, mi tejet adott, tyúk, mi tojást potyogtatott, s ez egy ideig elégnek is bizonyult a maguk boldogulására. A fiúcska azonban nőtt nődögélt, és bizony az igényei is egyre gyarapodtak. Meg aztán szeretett volna a lyányok kedvére tenni, illegetni, billegetni magát, s ehhez kellett volna a drága illatos szappan, amit nem kapott meg ingyen, csak úgy a két szép szeméért. 

- Édesanyám! Elmegyek a piacra! Eladom a szakajtó tojást, és veszek belőle kendnek egy szép kendőt a fázós hátára, magamnak meg díszes mellénykét, és még egy jó szelet szalonnára is futja majd az árából, meglássa! - állt elő egy nap az ötlettel a fiú. 
- Eriggy, fiam, aztán járj szerencsével! - dünnyögött morcosan az ágy melegéből az asszony, s magára húzta a paplant.

Jancsi - merthogy így hívták a fiút -, vállára kapta tarisznyáját, ölbe vette a szakajtó tojást, és jókedvűen, fütyürészve útnak indult. 
Alig haladt valamicskét, valaki hátulról megszólította. A kedves, mosolygós hang tulajdonosa egy görbe hátú, csúf, öregasszony volt, ám a szemei tükör tisztán, fiatalosan ragyogtak, s Jancsit egyenesen megbabonázta e tekintet. 

- Hová viszed ezt a rengeteg tojást, fiacskám? - remegett az asszony hangja. - Ó, mennyire örülnének a lurkóim ennek a mennyei éteknek! Sült tojás, főtt tojás, tojás-leves... - s ahogy ezen gondolkodott, szemei tükrében szinte már gőzölgött a tojásból készült étel, bibircsókos szája szegletében még a nyál is kicsordult. 
- Tudja, néném, éppen a piacra indultam véle, hogy eladjam, de ha maga megvenné, örömmel adnám, nem kéne nekem se annyit gyalogolni, és cipelni a kosarat.
- Megvenném én, megvenném, fiam, de miből!? Mondd, miből? - mutogatta kiforgatott üres, lukas, foszlott kötényzsebeit. - Pedig az aprónép már három napja semmit nem evett, magamról nem is beszélek, hisz ki tudja, mikor találkozott utoljára a nyelvem begye egy jókora szaftos csülökkel, vagy akár egy karéj kenyérrel. - Nagyot nyelt az asszony, majd hosszasan elhallgatott, szégyenkezve lebiggyesztve fejét. - Hej, fiam, nehéz ám az élet! 
A fiúcska elgondolkodott, még a homloka is ráncos lett a nagy töprengésben, mígnem aztán felderült arccal, fülig érő szájjal, s dagadó büszkeséggel bejelentette:
- Cseppet se búsuljon, öreganyám, odaadom én magának a tojásokat, cserébe a szép mosolyáért. Látja itt ezt a tarisznyát, ni? Ebbe gyűjtöm a mosolyokat, amit otthon majd elültetek a szobám ablaka alatt. Tudja, a maga mosolya azért olyan értékes, mert a magáé az első. Még csak most kezdem a gyűjtést... 
- Ne bolondozz már, fiacskám, mi hasznod neked abból? Meg aztán az én mosolyom a magam három fogával, minden, csak nem szép! - somolygott e furcsaságon az öregasszony.
- Ne törődjék ezzel, csak vigye a tojást, míg meg nem gondolom magam! - nevetett a fiú, s már szaladt is hazáig nagy boldogan a telinek vélt tarisznyával. Otthon aztán nagy büszkén mutatta szerzeményét édesanyjának:

-Nézzen ide, drága anyám, mit kaptam a tojásokért cserébe! Egy öregasszony és öt kicsi gyerek mosolya van e tarisznyában. Látja, hogy ragyog a zsák tartalma? Mint a legszebb drágakő! Megszámlálhatatlanul sok pénzt ér! - A fiú öröme leírhatatlan volt, s csak akkor lankadt valamelyest, mikor az anyja dühösen ráförmedt:
- Édes fiam! A tarisznyád üres! Képes voltál csak úgy odaadni valakinek azt a rengeteg tojást? Hol van a kendő, amit ígértél? Meg a mellény, és a jókora szelet szalonna? Mit eszünk, ha még tojásunk se maradt? Elment az eszed, drága fiam?! De miket is beszélek! Hiszen apád egyetlen öröksége, a bolond esze a tiéd, az Isten nyugosztalja! - gyorsan keresztet vetett maga előtt , s idegességében már az ájulás kerülgette. Le is feküdt nyomban, s korgó hasára húzta a paplant, hátha a sötétben elmúlik a farkasordító éhsége. 

A fiúcska cseppet sem szontyolodott el, annál is inkább, mert nem igazán értette anyja beszédit a bolondokról. Csak a durva hangnem sértette kicsit a fülit, de azon hamar túltette magát. Boldogan vitte hát ki a kincsét a ház elé, gödröt ásott, és gondosan elültette, megöntözte a kapott mosolyokat. Másnap reggel aztán ismét anyja elé állt:

- Édesanyám! Elmegyek a piacra, eladom ezt a kanna tejet, s lesz az árából magának kendője, meg ünneplő cipellője, amiben majd a templomba mehet. Én meg veszek magamnak a mellény mellé illatos szappant, meg még két szelet szalonnát. Mit szól hozzá, drága anyám?
-Eriggyé fiam, s csak okosan, ne úgy, mint tegnap! - morgott az asszonyság.

Jancsi vállára kapta a tarisznyát, hóna alá fogta a kannát, s útnak indult. Pár járásnyira arrébb ismét megszólította őt valaki; egy fiatal édesanya, karjaiban a csecsemőjével, fájdalmasan zokogott:

- Isten megáldjon, te fiú, hogy erre hoztak téged a lábaid. A drága jó édesapám kitagadott otthonról, mert azt mondja, nincs a gyerekemnek apja, hiába bizonygatom, hogy a Palkóé a gyerek, nincs mit tenni, házasságon kívül fogant. Nincs hová mennünk, két napja kóborlok hegyeken, völgyeken át a kisbabámmal együtt. Kérlek, adj nekünk egy kis tejet abból a kannából.
- Adok én szívesen, úgyis a piacra vittem volna eladni! Így legalább nem kell cipelni! - ragyogtak fel Jancsi szemei.
- Igen ám, de nincsen pénzem, te fiú. Mit adhatnék én neked a tejért cserébe? - s lemondóan, szégyenkezve mutatott magára. - Ha most nem etetem meg a porontyomat, félő, hogy nem éli meg a holnap virradatot.
Hej! Gondolkodóba esett ám a fiú, hogy most mit tegyen! Tetőtől talpig végigmérte tekintetével a mezítlábas, rongyos, szutykos, földönfutó teremtést, megcsóválta fejét, megvakargatta szakálla helyét, majd mint akinek világosság gyúlt elméjében, hirtelen felkiáltott!
- Odaadom a kanna tejet, cserébe a magácska és a gyermeke mosolyáért. Látja itt ezt a tarisznyát? Ebbe gyűjtöm a mosolyokat. Tudja, nagyon sokat ér a kendék mosolya, mert ez lesz a második... - Az asszonynak ideje sem akadt, hogy elcsodálkozzék a fiú furcsa ötletén, odaadó örömmel cucliztatta a csöppségét a finom langyos tejjel. Jancsi pedig térült-fordult és már otthon is volt, s boldogságtól csillogó szemekkel mutatta ismét édesanyjának a mosollyal teli zsákot. 

Minden aszerint történt, mint előző nap: Az asszonyság dühödten és éhesen magára rántotta a paplant, és elaludt, Jancsi pedig elásta a mosolyokat az ablaka alatt, ugyanoda, ahova előző este a többit ültette. A hold fényében örömmel látta, hogy a mosolyfa máris növekedésnek indult, szára, levelei fejlődtek, s kúszott az ég felé...

Harmad-és negyednap sem történt másként, mint eddig: Jancsi mosolyokért cserébe eladta egyszem tehénkéjüket, és a kockás tyúkokat is. A mosolyfa pedig egyre csak cseperedett, mígnem negyednap éjjelére olyan magasra nőtte ki magát, hogy átszakította az égboltot. Mit volt, mit tenni, eladni már semmit nem tudott a fiú, így anyja haragja elől menekülve megmászta az égig érő mosolyfát. 

Odafenn aztán nagyon furcsa dolgot látott. Egy hatalmas bárányfelhő közepébe helyezett trónuson koronával a fején ült egy király. Jancsi elég szókimondó legény volt, így hát a kérdés nem váratott sokáig magára:
- Jó napot! Bocsáss meg, uram királyom, de ki felett uralkodsz, kinek vagy a királya? Röstellem, de még sosem hallottam rólad! - vágta haptákba magát kérdés közben bátran és őszintén Jancsi.
- Én vagyok a mosoly-király, édes fiam!
- Már megbocsáss, fenséges uram, de ha te vagy a mosoly-király, miért olyan szomorú az ábrázatod?
- Tudod, gyermekem, a birodalmam mosoly-parcelláit szétosztogattam a népem között, és nekem nem maradt semmi. Ha láthatnám az ő boldogságukat, visszanyerhetném a mosolyomat, de sajnos a szemem világát elrabolta a szomorúság hercege. Nem tudom, mi tévő legyek. Már kihirdettem országomon belül, hogy aki legyőzi a szomorúság hercegét, elnyeri a lányom kezét, és vele együtt fele királyságomat, de nem akadt még egyetlen bátor jelentkező sem, aki a komor herceggel megküzdene.

No, ennyi furcsaságot még soha életében nem hallott a mi Jancsink, pedig megélt már egy híján tizennyolc esztendőt, s ez időre bizony a bajusza vége is igencsak pöndörödött. Ám nem sokat teketóriázott, a következő pillanatban már jelentkezett is a feladatra, főleg aztán lett oly lelkes és izgatott, hogy megpillanthatta a felhők bársonyos fodrai mögött a gyönyörűséges királykisasszonyt. A király kérdésére, mégis hogyan képzeli Jancsi a herceggel való küzdelmet megvívni, a fiú mosolyogva csak annyit felelt:
- Meghívom vacsorára és majd békésen megtárgyalunk mindent. - A mosoly-király nyugtalanul ingatta a fejét a fiú válaszán, és megpróbálta őt lebeszélni erről a baljós próbálkozásról, ám mindhiába. Jancsi már indult is, mászott lefelé az égig érő mosolyfán, s egy hatalmas kosárba gyűjtötte róla az illatos és zamatos gyümölcsöket. Közben pedig olyan jókedvűen danolászott, hogy zengett tőle az egész vidék.

Jancsi ígéretéhez híven, gazdagon terített asztallal várta a bánat-herceget, aki nagy dérrel-dúrral, sötét palástba burkolózva megjelent, mikor éjfélt ütött az óra. A legény, mintha csak a szomszéd komáját látná vendégül, szívélyesen az asztalhoz tessékelte a vendéget, akinek e szokatlan viselkedés következtében hirtelen arcára fagyott a szomorúság. Kedve lett volna dühében lesöpörni egy mozdulattal az asztalról mindent, ám az ínycsiklandó falatoknak még ő sem tudott ellenállni. Így aztán aképpen gondolkodott magában a herceg, hogy jól belakmározik, aztán teli hassal majd elbánik Jancsival. Igen ám, de amint szájába vette a mosolyfa gyümölcseit, egy csapásra megváltozott minden: a szomorúság hercegéből nevető, mosolygós herceg lett, aki csak ette és ette egymás után a finomabbnál finomabb mosoly-gyümölcsöket. Jancsi elégedetten dőlt hátra székében, várva a herceggel való nagy beszélgetést, melynek során ő majd visszaszerzi a mosoly-király szeme világát. A királykisasszony azonban - aki mindez idáig a felhők mögül leskelődött -, nem tudta tovább türtőztetni magát, hiszen ő már tudta, hogy apja birodalma ezennel megmenekült, a szomorúság hercege nem létezik többé, mert Jancsi legyőzte őt. Boldogságtól sugárzó arccal omlott a fiú karjaiba, és ölelte, csókolta megmentőjüket, ahol csak érte. 

Másnap megtartották a hetedhét országra szóló lakodalmat. A ceremónia során a mosoly-király sugárzóan boldog arccal tette a koronát Jancsi fejére. A fiú mosoly-országba költöztette édesanyját is, aki utolsó éveit nagy vidámságban, teli hassal, fia közelében tölthette. Boldogan éltek, míg meg nem haltak.

Aki nem hiszi, járjon utána, hisz a falu végén most is áll az az égig érő mosolyfa...

2010.06.

Rovatok: 
Mese