Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Független Újságírók Szövetségének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Konzili Edit
  főszerkesztő-helyettes

Polonkai Attila
  webadmin

Kiadványok
























 

Jelenlegi hely

Ábrahám és a pokol tüze

Marjai László

A fényes civilizáció, mint a nap fölragyog,
S a míveseknek égetni, bőven van ott jó ’agyog’
Oly városok emelkedtek föl az égbe,
Hogy a tornyai a napsugártól szinte égve.

Oly tudósok éltek, kik tudták, mi a számtan,
S a testvér csillagot kutattak ők szántan.
Honnan apáik a tudást hozták le a földre,
Hogy az nem is egyenes, hanem éppen görbe!

Így ragyogott hát itt eme fényes kultúra,
S vitte fénybe népét e mívelt népnek ura,
És ha valakit súlyos baktérium gyötört,
A tudomány beteggyógyításban is élre tört!

Az ősi Szemúr magyar népe lakta eme tájat,
Mi ugar volt, föltörték azt, mindahányat.
Az urak tejben-vajban fürösztötték ott a nőket,
Majd isteni út, a gyermekáldás érte őket!

De ha a ragyogó nap útja a zeniten jár,
Onnan a horizonton túl a sötét mélye vár,
Lehet eme út nyugodt vagy épp csendes éj,
De lehet, gyilkos, hogy a pokol bugyraiba félj!

Az ókori keletre sajnos a pokol éje ült,
Így a birodalom a kaján ördög nyársán sült.
Épp hogy megmaradt valami belőle,
De hogy mi történt nem mondom meg előre.

Az ókori kelet alkonya

A hajnal sugara arany köntöst húz a tájra,
Ki ott a hidegtől remeg, a nap melegét várja.
Már csak parázslik a száraz ágnak szene,
A hamu alatt virít annak vöröslő szép szeme.

A tábor körül van birka, nő, itt minden közös,
Csak az anya biztos, az apa bizony ködös,
És sokszor hajnalig húzódik az éj tivornya,
A csillagokig hallik a sötét kéjüvöltés tornya.

Ahol már tar, s a jószág nincs amit legeljen,
Kell, hogy a nomád nép ismét útra kelljen.
Hisz előttük zöldellnek ismét a szűz terek,
S ha legelőnek jó, ott a férfi népe sátrat veret.

Egyszer csak e nomádság oly dús legelőre lel,
Vetés amerre a nap nyugszik, s amerre az kel,
Hízik itt a birka, olybá nő, mint az elefánt,
Kit elégedett üstöke, hol erre, hol arra ránt!

Ide tündérkertet varázsolt az itt élők keze,
A tudós a tudományát itt keleten kezdte.
Olyat, amit a ma embere el se nagyon képzel,
De hát hova tűnt a sok-sok rovás képpel!

Ám, immár búsul a földműves, földje tar,
Az idegenek kecskéje legelni csak itt akar.
Lepusztítva terményt, s minden gyümölcsöt,
Nem hagyva a fán sem kérget, sem görcsöt:

A dühös nép a királyához panaszra megy,
„Az idegennek nem számít sem folyó, sem hegy”,
Sem kultúra sem élet, mi itt úgy virágzik,
Belőlük a megértés, s a kegyelem hiányzik!

Így katonák mennek: „Ez nem a te legelőd!
Hisz rajta dolgozik a földműves utód, s előd.
És vetést is csak az arasson, ki azt elveté!
Forduljatok vissza, vagy hadatokat töröm ketté!”

„De ha maradni akartok, műveljétek földet,
S állataitok így majd legelhetnek zöldet,
Mindemellett tanuljatok meg népeinkkel élni,
S ha így kardjainktól nem kell nektek félni!”

Meghunyászkodván a zsidó nomád népek,
„Gondolkodóra csak egy piciny időt kérek!”
Nekünk a munka, s a béke mindenek felett,,
De hazug szájából csakis hazug szó mi ellett.

Elesik Assúr

Hol békében, hol harcban múlnak el az évek,
Így lesznek a gyerekekből apák, s vének.
S néha véres homok pereg a sivatagi kőre,
Hol a zsidó, hol a magyar a keleti határ őre.

Így esik el egyszer a Maguruktól Assúr vára,
S mi eztán jő majd, annak igen nagy az ára,
Mert sikerén világbirodalomra tör a szemita,
S hogy mily véres volt, ezen ne is legyen vita.

E két nép a háborúkban, majd elveszett,
Az első vesztes bizony Szemúr birodalma lett,
De Kánaán és Babilon se maradt el tőle,
S az asszír király, néha faját is a vérbe ölte!

A háborúk kezdete

Nomádok főnöke, az asszírtól segítséget kér,
„Nagy úr” Segíts vagy a nap nyugovóra tér.
Dologra akarják fogni a szegény zsidóságot!
De az isten nekünk teremtett pusztaságot.

S az „úr”„kiadja parancsát: Tietek a kert,
Mit a földmíves a két kezével, az ugarból vert,
Ne munkáld és ne is dolgozz egyáltalán rajta,
De te lészen ki e birodalmat korbácsával hajtja!”

„Továbbá mutasd hűséged a Szemúriak felé,
Harcolj értük, s fejedet hajtsd a lábaik elé,
S tiéd lészen a diplomácia, s katonai rang,
És együtt támadunk, ha tőled jő a hívó hang!”

Ábrahám szolgálata

Ábrahám Uruk városában, vele van az apja,
Immár barátjuk a birodalom összes papja,
A gyönyörű Isten szobrok faragása mellett,
Nekik az összes papnak tudománya kellett.

Mint beavatottak övék lett a titkok titka,
Mitológia, tudás, s minden monda, ami ritka,
Az özönvíz, s annak lerótt csodás története,
S hogy a míves agyagát itt, hogy égette.

De egy sötét nap kaján hold jött föl az égre
S véres angyalok borultak az ördög előtt térdre.
A holdvilágban lopakodott a gyilkos nomád.
Halál az ítélet, de csak az élet volt a vád.

Ábrahám jelet ad az ő istenének, az „úr”-nak.
Mi gyilkos vágyakat ád az elrabolt Assúrnak.
S míg ő maga töri-zúzza az Isten szobrokat,
Magához veszi az igaz bibliában róttakat.

Immár tűzben állott Szemúr birodalma,
S gyűlik az összevágott tetemeknek halma.
Így büszkén járul Ábrahám az asszír „úr” elé,
Majd útját veszi Kánaán, s Babilon felé.

Budapest 2012-12-05

Rovatok: 
Vers